Luca közvetlenségének, vidámságának, mosolyának nehéz ellenállni. Amikor belép a kórterembe, már valami olyan cuki hangulat keletkezik, amihez a gyerekek szívesen kapcsolódnak. Alig a járványhelyzet előtt kapcsolódott be, de egyike volt azoknak a tagoknak, akik a távolból is amennyire lehetett, kivették a részüket, és az elsők között kapcsolódott be újra a közös szerepvállalásba, amint visszajöhetett Pécsre. A házfelújításban is kivette a részét, jelenleg pedig lelkesen gyakorol ukulelén, hogy a zenével is gyógyíthasson. Luca őszintesége, stabilitása és nyitottsága már sokszor átlendítette az egész csapatot is a nehéz helyzeteken. Nagyon örülünk, ha még sokáig gazdagítja jelenlétével a nevetnikékeseket.

Te kórházlátogató önkéntesként erősíted a csapatot már nagyon régóta, számtalan foglalkozás lehet a hátad mögött. Bár lehet, nehéz kiválasztani, de mégis, melyik volt a legemlékezetesebb kórházi foglalkozásod eddig, és miért?

Na jó, ezt jól kezdjük, már megint egy keresztkérdés. Valóban nagyon nehéz egyet kiemelni, nem tudok választani. Rám azok a foglalkozások vannak nagy hatással mikor sikerül úgy igazán megnyitnunk egy gyereket. Sokszor főleg az olyan gyerekek, akik hosszú ideje bent vannak, ráadásul nincs velük szülő, nagyon zárkózottak, elutasítóak tudnak lenni, van, hogy akár egyenesen elküldenek haza. Nos, az ilyen fogadtatásból igazán felemelő érzés egy nevetéssel teli vidám hangulatú délutánt varázsolni. De ha csak az elmúlt időszakból kell felidéznem párat: Csodás volt több hét kihagyás után látni egy állandó kis betegünk hatalmas fejlődését, igazán jót beszélgetni egy 16 évessel, viszont látni az elefánt fülű énem élethű mását egy gyerekrajzon, (még koronát is kaptam!), vagy a legszürreálisabbnak tűnő fejbőlmesélésekből is kihozni valami olyat, amin mi nevetünk végül a legjobban. Legutóbb például aranyrépa főzeléket ettünk, amitől megtanultunk repülni. Ha valaki esetleg tudja a receptet, feltétlen szóljon!

Számodra milyen szerepet tölt be a foglalkozásokon a párod? Miért fontos, hogy legyen melletted társ a beteg gyerekekkel való foglalkozások közben?

Nagyon szeretem, hogy mindig ketten megyünk foglalkozást tartani, ez nálunk egy aranyszabály. Az elején, mikor még zöldfülű voltam, ez kifejezetten biztonságérzetet adott. Nem mintha félnék a gyerekektől, de azért valljuk be, annyi féle szituáció történhet egy kórházban, amit egyedül nehéz megoldani, meg aztán ott volt a kezdeti lámpaláz is. Még így több év után is nagyon nagy támasz az, hogy mindig van egy biztos párom. Viszont most már inkább azt emelném ki, hogy a legnagyobb előnye ennek a felállásnak, az az, hogy mindig más párosítások vannak. Mivel ez egy nagyon színes csapat, ahol mindenki másban tehetséges és ügyes, ezáltal rengeteget tanulunk egymástól és folyamatosan húzzuk fel egymást különböző területeken. Így minden foglalkozás menete ilyen értelemben is kicsit más lesz, mindig tudunk egymásnak mutatni valami újat. Ezáltal ki tudunk hozni egymásból olyan dolgokat, ami a másik ember nélkül lehet, hogy sosem mutatkozott volna meg. Egy nagyon jó példa erre Virág, aki már el sem tudja képzelni a foglalkozásokat a hangszere nélkül, és ha vele kerül össze az ember, akkor bizony ott zene lesz és éneklés, még akkor is, ha maximum a bocibocitarkát pötyögted el néha a zongorán még a zenei karriered csúcsán. De szerintem mindenkinek van egy ilyen „komfort eszköze”, amit általában használ a foglalkozáson. Nekem leginkább a bábozás és a mese az. Ebbe jól „bele tudom kényszeríteni” a páromat, akkor is, ha ő úgy érzi nem olyan ügyes az ilyesmiben. Szerintem mindig nagyon jó dolgok sülnek ki az ilyen szitukból, és ezekből adódik az, hogy bemész foglalkozásra és úgy jössz ki, hogy nahát, még ebben is jó vagyok?

Most nehéz témát fogunk érinteni, de mivel kórházi munkáról van szó, muszáj rákérdezni. Amikor adományt gyűjtöttél, Te a gyászcsoportra kértél támogatásokat. Miért tartottad ezt fontosnak? Volt olyan, hogy elvesztettél egy számodra fontos gyermeket? Ha igen, hogyan érintett ez, és hogyan lehet ilyenkor ezt feldolgozni?

Szerintem a „régi motorosok” közül én még kifejezetten a szerencsésebbek közé tartozom, hiszen „csak” egyszer kellett megtapasztalnom, hogy milyen, amikor egy olyan gyerektől kell elbúcsúzni, akit a kórház falai között ismertem meg. Itt vissza is térnék az első kérdésre, ahol rögtön ezer és egy pozitív élmény jutott az eszembe emlékezetes foglalkozásként, de azt kell, hogy mondjam, ez is magasan ott van az legmeghatározóbbak között. Őszintén szólva egyáltalán nem voltam felkészülve erre a szituációra, és saját magamat is megleptem azzal, hogy mennyire megrendített és érzékenyen érintett a hír. Emlékszem, foglalkozás közepén tudtam meg, hogy aznap abba a kórterembe már nem kell bemennünk, és ettől kezdve teljesen lefagytam, nem is tudtam már igazából jelen lenni. És akkor itt jön be a második kérdés, hogy mit jelent számomra a párom egy foglalkozáson. Hatalmas segítség volt ebben a helyzetben, hogy velem volt Zsófi, aki rögtön észrevette, hogy ez nekem nem fog most úgy menni, mint más napokon. Kezébe vette az irányítást és végig támogató volt. Azt a napomat onnantól kezdve ez a hír határozta meg. Így utólag nézve hálás vagyok azért a napért, hogy úgy alakult, hogy Zsófi volt a párom, aki nagyon szépen kezelte a helyzetet. A foglalkozás után pedig rögtön egy nagyon jó barátommal lehettem, aznap több számomra fontos emberrel is tudtam erről beszélgetni, és még egyedül is volt néhány órám, hogy tudjak gondolkodni a történteken. Pár nap múlva Glória vezetésével tartottunk egy kis beszélgetős megemlékezést, és végül ennek segítségével sikerült ezt az egészet helyre tenni magamban. Ennek a napnak a hatására már akkor megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy mennyire fontosnak tartom, hogy szánjunk időt és energiát erre a témára, hogy lássuk azt, hogy ez is ennek a munkának a része. Az én életemben ez volt az első ilyen helyzet, hogy ilyen közelségből tapasztaltam egy gyerek halálát, ráadásul egy olyan gyerekét, akivel több alkalommal is foglalkoztam. Ha lehet ilyet mondani, akkor azt mondom, hogy hálás vagyok, hogy ez a Nevetnikéknél történt meg, ahol hatalmas figyelem van fordítva arra, hogy az ilyen eseteket közösen feldolgozzuk, az érzéseinket kimondhassuk és a kérdéseinkre választ kapjunk. Az utóbbi időben kifejezetten érdekel a gyászfeldolgozás, valószínűleg azért, mert tudom magamról, hogy egyelőre még nagyon nehezen tudom ezt a témát kezelni. Már egészen fiatalon találkoztam közvetetten gyászfeldolgozó terápiával, mert a gimnáziumi osztályfőnököm mellékállásban ilyen csoportokat vezetett. Sokat beszélgettem vele erről, és már akkor láthattam, hogy mekkora segítség lehet egy ilyen csoport egy ember életében. Úgy gondolom, hogy minden kórházi dolgozónak, szociális munkát végző embernek biztosítani kellene ezt a lehetőséget, de sajnos ettől még nagyon messze vagyunk. Addig is örülök, hogy a Nevetnikéknél már ez is a megoldandó céljaink között van, ezért ahogy én tudok, szeretnék segíteni abban, hogy ez mielőbb megvalósuljon. Mindezek hatására, rögtön magaménak éreztem ezt a projektet, még ha elsőre egy nehéz témának is tűnik.

Te azon kevesek egyike vagy, aki több szervezetben is kipróbálta magát. Sőt, azon kevesek egyike, aki nagyon régi motoros, és az elmúlt évben azért sok nehézségből is kijutott a szervezetnek. Amikor a közeljövőt tervezed, mégis tényező a Pécsen maradás, hogy nevetnikékes lehess. Mi az, amit itt megkapsz, miért szeretnéd még kiélvezni a nevetnikékes létet pár évig?

Valóban dobogós helyet kap az Alapítvány az amelett szóló érvek között, hogy az elkövetkezendő években is Pécsen folytassam az egyetemi tanulmányaimat. Igazából csak érzem, hogy nem volt még elég, és bőven van még dolgom itt. Több szervezetbe is beleláttam már, de ritkán találkoztam ennyire elfogadó, jól szervezett, emberközpontú társasággal, mint a Nevetnikék. Én kifejezetten ragaszkodó típus vagyok, de ennek tudatában is úgy érzem, hogy nagyon nehezen találnék még egy ilyen közeget egy másik városban. Úgy érzem, hogy itt minden perce a munkámnak megtérül, és minden energiát, amit a közösségbe és a foglalkozásokba fektetek többszörösen kapom vissza. Klisé, de teljesen önmagam lehetek itt, mind a hibáimmal (például, hogy nem írom meg időben az interjút amire felkértek) mind a jó tulajdonságaimmal együtt, ezért itt kifejezetten tudom kamatoztatni azt, amiben szerintem tehetséges vagyok. Mindamellett, hogy egy ilyen közösség tagja lehetek, a folyamatos fejlődésre és tanulásra is meg van a lehetőségem, ami egész életemben hasznos lesz majd, főleg úgy, hogy gyógypedagógusnak készülök.

De ha egy mondatban kéne válaszolnom egyszerűen csak imádok itt lenni, akkor meg miért mennék bárhová is?

Mivel bátorítanád azokat, akik még hezitálnak, hogy jelentkezzenek kórházi önkéntesnek?

Én cserkész vagyok, ami egy másik meghatározó része az életemnek ezért erre a kérdésre egy idézettel válaszolnék, amit a cserkészet alapítója fogalmazott meg magáról a cserkészetről, viszont úgy gondolom, hogy a kórházi önkéntességre is tökéletesen ráillik.

„…nem valami homályos vagy bonyolult tudomány, inkább mosolygós játék, ha helyesen fogod fel. Egyszersmind nevelő hatású és alkalmas arra, hogy gazdagítsa azt is, aki ad, és azt is, aki kap.”