„Ilyenkor tapasztalom meg a leginkább, hogy tudok segíteni” – meséli Feller Diána, a Nevetnikék Alapítvány önkéntese, mit jelent számára „nevetettni” még a legnehezebb helyzetben is. Dia, ahogy a gyerekek ismerik, amikor kék-sárga köpenyt ölt magára, 2016-ban csatlakozott a csapathoz. „Korábban nem volt tapasztalatom önkéntesség terén, de mindig jó érzéssel töltött el, ha segíthetek” árulja el a Pécsi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Karának Élettani Intézetében dolgozó biotechnológus, akinek egy gyerekklinikán rezidens orvos ismerőse hívta fel a figyelmét a Nevetnikékre. Dia nem sokat habozott, és még az sem tántorította el, hogy a „vizsgafoglalkozását” meg kellett ismételnie. Alkalomról alkalomra egyre felszabadultabb lett, és mint megsúgja, „ez önismeretnek sem volt utolsó”. A folyamatban sokat segítettek neki a gyerekek, akikben „nincsen annyi előítélet az emberekkel, vagy úgy egyáltalán az élettel szemben”. Dia ma már egyike a veterán csapattagoknak, azon kevés önkéntes egyike, akik a gyermekonkológiai osztályra is bejárhatnak foglalkozást tartani. A járványhelyzet miatti szigorítások következtében jelenleg a neurológián teljesít szolgálatot.

Fotó: Ruprech Judit

Nem olyan tanulmányokat végeztél, ami mellett az embernek sok szabadideje lenne. Miért jelentkeztél végül önkéntesnek?

Az egészségügy mindig vonzott, ezért a biológia szak elvégzése után az akkor viszonylag új orvosi biotechnológus képzésen kötöttem ki. Már a PhD képzésem közepén tartottam, és eléggé leterhelt voltan, de mégis azt éreztem, szeretnék valami újat kipróbálni. Rezidens ismerősöm sokszor találkozott a nevetnikékes önkéntesekkel, így örömmel kaptam a lehetőségen, amikor felhívta rájuk a figyelmemet.

Sok ember számára ismerős érzés lehet, hogy hirtelen és azonnal segíteni akar. A Nevetnikéknél évek alatt csiszolódott rendszer alapján viszont a tényleges „nevettetést” hosszas felkészülés előzi meg, és nem kevés elköteleződés szükséges. Meglepődtél ezen?

Kezdésnek egy személyes interjún hallgattak meg, ezt követte a hospitálás tapasztaltabb önkéntesekkel, végül egyedül kellett egy egész foglalkozást megszerveznem. És arra nagyon emlékszem, hogy azt az úgymond „vizsgafoglalkozást” meg kellett ismételnem.

Ez nem vette el a kedvedet? Mármint van egy csomó olyan lehetőség, ahol az ember pik-pakk be tud ugrani jót cselekedni, különösebb felkészülés nélkül segíthet másokon.

Akkor nem volt jó érzés, de úgy voltam vele, hogy hát az nem lehet, hogy ez nem megy! Persze, hogy megpróbáltam újra. Ma visszagondolva akkor nem láttam át annyira, hogy milyen felelősségünk van, hogy miért van szükség bizonyításra, hogy „nevettetni” sokféleképpen lehet jól is, még jobban is, és hát…néha rosszul is. Utólag sokkal jobban megértem, amit akkor talán kicsit feleslegesnek, túlzásnak éreztem. De amikor elkezdtem foglalkozásokat tartani, hamar megmutatkozott az, ami a személyiségemből adódóan nekem nehézséget okoz.

Mint például?

A foglalkozások jól rávilágítanak arra, hogy mennyire is vagyok igazán kreatív, mennyire tud elragadni a játékélmény, ott tudok-e lenni a jelenben, élvezni a közös játékot, vagy inkább a megfelelés hajt, hogy néha görcsösen próbálok helytállni azért, hogy biztosan jól érezzék magukat a gyerekek. Nekem jó gyakorlás volt, hogyan is lehetne/kellene ezt lazán csinálni.

Fotó: Ruprech Judit

Mi segített túllendülni a kezdeti nehézségeken? Volt esetleg ezzel kapcsolatban felismerésed, amolyan aha élményed?

A gyerekek mindig azt szeretik, ha valaki spontán és laza, hamar ráéreznek az ilyen típusú emberekre, és nagyon jól tudnak kapcsolódni hozzájuk. Ez egy olyan helyzetben és közegben, amikben ők vannak, gyógyító erővel bír. Főleg, ha valaki masszívan ki tudja rántani őket az állapotukból. A foglalkozásokon keresztül én is jobban megismertem magamat. Egyre több olyan foglalkozásban volt részem, amiben igazán jól éreztem magam, ez segített túllendülni egy-egy kevésbé jól sikerült alkalmon. Végül egyszer csak azt vettem észre, hogy már nem azért vagyok ott, hogy megfeleljek, hanem hogy játsszak egy jót a gyerkőcökkel.

A gyerekek, akikkel találkoztok sokszor felnőtteket megszégyenítő türelemmel viselik a betegségüket, a kórházban töltött időt.

Valóban nagyon bámulatba ejtő a türelmük és a fegyelmezettségük. Azt hiszem, hogy a gyerekek alapvetően pozitívabbak tudnak lenni, mint a felnőttek, még egy betegség során is. Ritkábban lehet látni rajtuk a félelmet és talán nincs annyi előítélet bennük az egészségüggyel, az emberekkel, vagy úgy egyáltalán az élettel szemben. Így nagyon sokszor "könnyű dolgunk van". Arra is nagyon jól és gyorsan ráéreznek, hogy mi nem azért megyünk oda, hogy megmérjük a hőjét, vagy megkérdezzük: aznap mennyi folyadékot ittál?

Hogyan tudsz elvonatkoztatni a nehéz körülményektől? Hiszen a foglalkozások mégis beteg gyerekekkel, kórházi környezetben történik.

Legtöbbször nem tudjuk, hogy miért van valaki kórházban. Egyszerűen nem kerül szóba a játék során. Azoknál a gyerekeknél, akik hosszabb távon szorulnak kórházi ellátásra, kicsit más a helyzet. Velük többször találkozunk, és egy idő után elkerülhetetlen, hogy jobban megismerjük egymást. Ilyenkor többször előfordul, hogy belelátunk a nehezebb körülményekbe, átéljük a rosszabb időszakokat. Nyilván van olyan, hogy hazaviszem ezeket az érzéseket, élményeket. De már azért sem élem meg teherként, mert épp az ilyen helyzetekben tapasztalom meg a leginkább, hogy valóban tudok segíteni.

Fotó: Ruprech Judit

Ez számodra mikor válik kézzelfoghatóvá?

Amikor bemegyek a kórterembe és a gyerkőc láthatóan elgyötört, szomorkás és lehangolt, de a foglalkozás végére úgy köszönünk el tőle, hogy mosolyogva integet. Ez nagyon jó érzéssel tölt el. Az is legalább annyira szuper, mikor a szülő arcán látom, hogy hálás és örül, hogy ott vagyunk. Azt gondolom, hogy amit mi láthatunk a nehéz körülményekből, az csak a jéghegy csúcsa. A cél az, hogy a lehetőségekhez mérten eltávolodjunk a kórházi légkörtől egy foglalkozás során, és minél kevesebb dolog szóljon a betegségről, annál több a játékról.

Van olyan konkrét eset, ami nagyon mélyen érintett, meghatározó volt számodra?

Egy másfél éves kisfiúval találkoztam többször az osztályon, akiről, ha jól tudom, lemondtak a szülei. Legalábbis nem látogatták. Minden alkalommal, mikor bent voltunk, nagyon-nagyon ragaszkodó volt, szinte egy másodpercet sem akart nélkülünk tölteni, ahogy látta, hogy mi tényleg azért megyünk, hogy foglalkozzunk vele. Akkor mindig az az érzés fogott el, hogy na itt viszont nem tudok eleget tenni, még mint nevettető sem. Minden alkalommal nagyon szomorú volt otthagynom őt. De ennek kapcsán van valami, ami mindig lenyűgöz: a nővérek hihetetlen ereje és szolgálatkészsége. Mert amit ők tesznek nap mint nap, az elképesztően nagy munka és felelősségteljes foglalkozás. A nővérekhez rendkívül ragaszkodnak a gyerekek, főleg hosszasabb betegeskedés és bent fekvés során, és ez nagyon sokat jelent a gyerekeknek a gyógyulásban.

Fotó: Ruprech Judit

Az interjút készítette: Mester Zoltán.