Ránézésre nagyon különbözőek. Más generációkat képviselnek, más helyen élnek, bizonyára az érdeklődési körük is más. Mégis összeköti őket valami, ami közös. Szociálisan érzékenyek, egyikük sem riad vissza a társadalmi felelősségvállalástól, szívesen segítenek másokon, nem félnek szemléletet is formálni, így mindannyian a Nevetnikéknél végzik változatos feladataikat. Nem is akárhogy, hiszen kiérdemelték az év önkéntesei elismerést. Tiszta tekintetű, jó természetű, kedves és intelligens kollégáimmal beszélgetünk a munkájuk legszebb pillanatairól, fontos feladatokról és kihívásokról, miközben igyekszünk azt is hangsúlyozni, miért nagyszerű és egyedülálló az, amit kék-sárga ruhásként tesznek, teszünk.
BF – Először is, hogy közelebb hozhassuk az olvasóinkat, avassuk be őket, hogy melyiktek mióta dolgozik a Nevetnikéknél, és milyen feladatokat lát el…
ZSUZSI - Tavaly májusban kerültem az alapítványhoz. A dombóvári kórházban hirdettek mesefalfestést. Önkéntes munkára jelentkeztem és azóta aktív tagja vagyok a Nevetnikéknek. Nemcsak a festésben, de a játékkészítésben is rendszeresen részt veszek.
CSILLA - 2020-ban Kaposváron jelentkeztem rendelőintézet festésre, de nem okoz gondot az sem, hogy Dombóvárra, Szigetvárra vagy Pécsre is elmenjek, ha falat kell festeni vagy játékot készíteni. Ráadásul szívesen ösztönzöm a barátaimat, ismerőseimet nevetésre, sőt segítségnyújtásra is egy-egy gyűjtés alkalmával.
IBOLYA - 2022 augusztusában jelentkeztem a kórházlátogató élményprogramtartók csapatába, de belekóstoltam a falfestés feladataiba, és tervezem, hogy részt veszek majd játékkészítő programon is. Bea, a kórházi programkoordinátorunk mentori szerepre is felkért. Miután ismertette az alapos szakmai felkészítéssel járó teendőket, én vállalkoztam a feladatra, így néhány hónapja már ilyen minőségben is dolgozom.
MÁTÉ - Két éve a házfelújítás kapcsán kerültem az alapítványhoz. Játékkészítéssel, mesefal festéssel is foglalkoztam, aztán bekapcsolódtam a kórházlátogatói programba.
BF - Fontos volt, hogy éppen a Nevetnikék színeiben végezz önkéntes munkát?
MÁTÉ - Igen, tudtam, hogy mire jövök, nem csak az időmet akartam eltölteni, de segíteni is szerettem volna. Programozó vagyok, örülök, hogy sikerült például létrehoznom egy applikációt, amely lehetővé teszi a foglalkozások rögzítését füzet helyett, úgy, hogy az minden érintett számára látható. Ez megkönnyíti az önkéntesek munkáját, hiszen követni tudják, hogy mi történt az adott osztályon az előző napokban, így az is tervezhető, hogy mindig másféle játékkal, ötlettel készüljünk, ne ugyanaz a tevékenység ismétlődjön.
ZSUZSI – Irodai ügyintézőként dolgozom, és jó ideje foglalkoztatott már az a gondolat, hogy hogyan tudnék valahogy hatékonyan segíteni, így amikor a közösségi médiában olvastam a lehetőségről, rögtön tudtam, hogy ezt nekem találták ki. Szeretek festegetni, ezzel pedig jót is teszek, mert betegeken segítek. Ezt követően hamar beszippantott ez a közeg, az alapítvány feelingje, amikor csak tudok, megyek és csinálom. Csak az időmet és az energiámat kell belefektetnem, ez a legkevesebb.
IBOLYA - Az önkéntes segítségnyújtás képessége emberi mivoltunkból is adódik, vagy adódhat. Amellett, hogy egy nagyon szép cselekedet, komoly felelősség és valahol kötelesség is. Audrey Hepburn utalt rá egyszer, hogy az ember egyik keze arra való, hogy önmagán segítsen, a másik viszont arra, hogy ugyanezt másokért is megtegye. Ezzel az állítással biztos nem vitatkozik senki itt nálunk, de talán máshol sem, ahol felelősségteljes önkéntes munka folyik. És hogy miért éppen a Nevetnikék? A csatlakozásom előtt hosszú évekig családon belül adódott olyan élethelyzet, hogy a segítségnyújtás szükségessége rengeteg időt és energiát igényelt. Mostanra azonban eljött az idő, hogy ezt az energiát már másokra is alkalmam nyílik fordítani. Ráadásul az alapítvány gyerekekkel foglalkozik, nekem pedig az eredeti hivatásom is hozzájuk kötődik, hiszen 41 évig dolgoztam védőnőként, van már bőven ezirányú tapasztalatom.
CSILLA - Hasonlóképpen voltam én is. Negyvenharmadik éve vagyok óvónő, a családból már kirepültek, akiknek kellett, volt, aki eltávozott azok közül, akiket segíteni tudtam volna. Az énidőmet pedig szerettem volna a pihenés mellett segítségnyújtásra is fordítani. Az első falfestés során volt szerencsém találkozni rég nem látott ismerősőkkel is Kaposváron, ráadásul maga a név is sokat elárul, hiszen nevetni mindenki szeret. A Bajnok utcai házért folytatott küzdelem során is rengeteg élményt gyűjtöttem az összefogás erejével kapcsolatban. Azóta festettem, varrtam, fúrtam, faragtam, csendeskönyvet készíttettem, szívesen toborzok is a programokba, nagyon élvezem mindezt!
BF - A tavalyi Mikulás partin derült ki, hogy az év önkéntesei lettetek. Pontosan miért méltattak titeket, milyen elismerés szerepel a jutalom pólóitokon?
(NÉHÁNYAN MOZGOLÓDNI KEZDENEK, ÉS A PÓLÓT KERESIK, VAGY A FELIRATOK UTÁN KUTATNAK. MÁTÉ NEM MOZDUL…)
ZSUZSI – „Mit nekem a távolság, számomra nincs lehetetlen!” Ez a felirat olvasható a pólómon, hiszen Dombóvárról járok Pécsre és Kaposvárra is, nem okoz gondot a helyváltoztatás. Szeretek utazni, család mellett is, összekoordináljuk, s amikor tehetem, megyek!
CSILLA – „Bármennyi közös időt szánt nekünk a koordinátor, egy percét sem fogom hagyni elveszni.” – Nálam ez a mottó, eszerint végzem a munkám, s ezt látni is rajtam. Amikor megkaptam a pólót, azt mondtam, hogy én ezt a gyönyörűséget fel sem veszem, nehogy tönkremenjen, de a többiek megnyugtattak, hogy ez épp azért van, hogy az önkéntes munkám során jól összekoszoljam!
IBOLYA – „Én vagyok a 2023-as év legszakmaibb kórházi önkéntese”. Ez szerepel a pólómon, amit rendszeresen viselek a kórházlátogatások során, de bármikor szívesen öltözöm sárga-kék egyenruhába, például a toborzások apropóján, hogy népszerűsíthessem az alapítványt.
BF - Máté, látom, te fejből is tudod, mi van a pólódon, nem kell megkeresned…
MÁTÉ – Az én pólóm épp a mosógépben van…
(NEVETÜNK…)
MÁTÉ - Egyébként a legsokoldalúbb polihisztorként méltattak a társaim. Nagyon megtisztelő a cím, örültem neki.
BF – És a többiek? Ti hogy éltétek meg az elismerést?
ZSUZSI – Amikor a partin kimondták a nevemet, mint az év egyik önkéntese, percekig sírtam. Annyira váratlanul ért, Máté a tanúm rá, nagyon meghatódtam. A többiek is utaltak már nehezebb élethelyzeteikre, ez számomra is ismerős, ezért is szabadult fel bennem annyi érzelem akkor.
CSILLA – Én Kaposváron vettem részt a partin, már az ajándékkészítés folyamatára öröm volt ráhangolódni, gyufaskatulyába ajándékot készíteni. Én egyébként a biztonság kedvéért hármat is kreáltam… (MOSOLYOG...) Örültem az oklevélnek, de amikor megkaptam a pólót… Könnyek szöktek a szemembe, nagyon büszke voltam, hogy mindezt ennyi idősen, ennyi gonddal a hátam mögött, ilyen jó szívvel, energikusan és eredményesen tudom csinálni, ráadásul még értékelik is. Csodálatos érzés volt!
IBOLYA – Az elismerés számomra három dolgot juttat eszembe: egyrészt a meglepetést, mert nem számítottam rá. Aztán a hála, hogy megtehettem, amit megtettem, s hogy ezt mások figyelemmel kísérik és jónak tartják. Végül pedig a felelősség, hiszen ez arra kötelezi az embert, hogy mindezt most nagyon meg kell szolgálni, szóval innentől még többet és még jobban szeretném csinálni.
BF – Beszélgessünk az eddigi legszebb pillanatokról!
ZSUZSI – Örülök, hogy Dombóváron szinte valamennyi falfestésen részt vehettem. Volt, amikor kevesebben voltunk, nehezebb dolgunk volt, de ilyenkor még jobban látszik, melyik fal volt az én munkám, amire igazán büszke vagyok.
CSILLA – A kaposvári Ezredév utcai rendelő falának festése után többen is a körzetemben az ismerőseim közül méltatták az eredményt, anélkül, hogy tudták volna, hogy én is részt vettem a munkában, s amikor a gyerekek és a szülők rájöttek, hogy az óvónéni festette azt a szép képet a falra az orvosnál, büszkeség töltött el.
IBOLYA – A kórterembe lépve elsőként az arcokat és a szemeket figyeli az ember, ezekben sokszor szomorúság, fájdalom, megtörtség és reménytelenség tükröződik. A legszebb számomra, amikor a foglalkozás közben már mosolyokat látok, és nekem ez jelenti a legszebb ajándékát ennek a tevékenységnek.
MÁTÉ – Nekem is egy kórházi eset jutott eszembe. A sebészeten találkoztam egy nagyon lehangolt állapotban lévő kislánnyal, aki először igen kedvetlen volt, de amikor elkezdtünk papírkígyót hajtogatni, fokozatosan jött meg a kedve, s a tekintete is szép lassan felderült.
BF - Bizonyára vannak nagyon nehéz pillanatok is…
IBOLYA – Igen. Van egy olyan része a képzésünknek, amikor bemutató foglalkozást kell tartani. Egy ilyen alkalommal az osztályon fekvő 6 éves gyermekről érkezésünkkor elmondták, hogy meglehetősen rossz állapotban van, de ha gondoljuk, azért bemehetünk hozzá. A kicsi se beszélni, se mozogni nem tudott, csak a légzését és a szemét tudtam figyelni a foglalkozás alatt. Ezekből az apró jelzésekből éreztem, hogy velem van, és jó neki, hogy ott vagyunk vele. Bizony nagyon nehéz ilyen helyzetekben úrrá lenni az érzelmeken, nem mutathatok a gyerek felé sajnálatot, nem omolhatok össze, fel kell ismernem azokat az apró részleteket, melyek segítségével építeni tudjuk a foglalkozást.
MÁTÉ – Én az első hospitálásom alatt tulajdonképpen meglepődtem, hogy a kórházban valóban beteg gyerekek vannak. Nagyon nem szívderítő a látvány, nehéz volt feldolgozni, de azóta rengeteg szakmai segítséget is kaptunk, ma már könnyebben csinálom.
CSILLA – Nekem a létrára mászás tartozik a legnehezebb pillanataim közé. Három órán keresztül a magasban lenni, nem egyszerű feladat. Egyébként szívvel-lélekkel végzem a munkám!
ZSUZSI – A kórházban festettünk Dombóváron az idősek krónikus belgyógyászati osztályán. Az első alkalommal a betegek látványa engem is nagyon felkavart, annak ellenére, hogy tudtam, hova megyek, és koordinátorunk, Noémi is előre felhívta a figyelmünket, hogy egy működő osztályon fogunk dolgozni, mégis nehéz volt látni, és jelen lenni egy ilyen közegben.
BF - A humor segíthet leküzdeni ezeket a nehéz helyzeteket? Máté, rólad azt csiripelik a madarak, hogy mindig van egy jó poénod…
MÁTÉ – Igen, a humor erőt ad, mindig oldja a feszültséget és a szorongást. Szeretek vicces lenni. Ezzel sokat segíthetek az önkéntes társaimnak is. Persze nem mindig jön össze, de azért igyekszem. De ha most azt kérnéd, hogy mondjak egy viccet, lehet, hogy zavarban lennék…
BF – A világért se! Kollégáim is jól tudják, hogy a médiában az a beszélgetés, amin már csak egy vicc képes segíteni, veszett fejsze nyele. Nekünk ilyesmire szerencsére nincs szükségünk!
(NEVETNEK…)
IBOLYA – A humor mellett véleményem szerint a zene is nagyon fontos. Van is egy mondás, hogy aki fél, kezdjen el énekelni, és elmúlik. Ezt a koncepciót előszeretettel alkalmazzuk a foglalkozásokon mindenféle korosztálynál. A legkisebbeknek sokszor az édesanyjuk, a nagyobbaknak pedig a nevelőik, társaik helyett is énekelünk.
BF – És persze az sem baj, ha hangszeren is képesek vagytok játszani, esetleg mesterei vagytok az ukulelének…
IBOLYA – Így van! Az ukulele és a ritmushangszer készlet minden osztályon a rendelkezésünkre áll. Ezeket a gyermekek kezébe is adjuk, sokszor pedig a szülők is bekapcsolódhatnak. Néha egy-egy alkalmi zenekar is alakul a helyszínen, ami már megalapozhatja a jókedvet és a nevetést a kórházi környezetben is.
CSILLA – Kristóf és Noémi a megmondhatója, hogy nálunk a játékkészítő foglalkozásokon is mindig szól a zene. Jó hangulatot varázsol és közösségformáló ereje is van.
BF – Eddig inkább visszafelé tekintgettünk, de nézzünk egy kicsit előre! Mit vártok a folytatásban kék-sárga ruhásként?
ZSUZSI – A legfontosabb célom, hogy minél többször tudjak menni. Játékkészítésre, mesefal festésre akár Pécsre, akár Kaposvárra, a legjobb persze Dombóvár lenne… (NEVET…) Kivánom, hogy minél több játékot adhassunk a gyerekeknek, minél előbb elkészüljünk a falfestésekkel, és szeretném, ha minél több időm és alkalmam adódna erre a csodálatos munkára.
IBOLYA – Fejlődni is szeretnék. Amit eddig csináltam, még jobban kívánom végezni. Szívesen tanulnék újabb kreatív technikákat is, amelyek segítségével a gyerekeket még hatékonyabban tudjuk elvarázsolni.
CSILLA – Mint játékkészítő, nagyon örülnék még több visszajelzésnek, hogy a gyerekek valóban örömmel fosztogatják a ládákat és örülnek a játékoknak, amit oly nagy szeretettel készítek.
IBOLYA – Íme a visszajelzés, Csilla… Voltam olyan osztályon, ahol a kisgyerek ült az asztalnál, a két kis kezét csak lógatta maga mellett, nehezen mozgatta őket. Kitettem a pörgettyűket, és ajánlottam neki, próbálja ki, melyik pörög a legszebben, mert az az övé lehet. Fantasztikus volt, amilyen örömmel igyekezett választani annak ellenére is, hogy minden mozdulat komoly megpróbáltatást okozott neki, a küzdelme közepette is felcsillant a szeme. Szóval a játék, amit ti nagy gonddal csiszolgattatok és festegettetek, ilyen felemelő érzést okozott.
(CSILLA ELÉRZÉKENYÜL… SZÉP PILLANAT…)
BF – Szóval miért jó a Nevetnikék? Csilla?
CSILLA – Pont engem kérdezel, amikor a könnyeimmel küszködöm, Ibolya iménti válasza után… (A KÖNNYEIT TÖRÖLGETI…) Az ilyen pillanatokért is szeretem a Nevetnikéket. Óriási dolog, amit Glóriáék létrehoztak. Új perspektívák nyilnak meg előttem a csapat által. Új barátokat és önkénteseket is szerezhetek egy jó cél érdekében. Hajrá!
ZSUZSI – Ahogy ezt már a házikó falára is felírtam, a világnak szüksége van csodákra, és az egyik ilyen csoda a Nevetnikék!
MÁTÉ – Fantasztikus társaság a műhelymunkákon, a kórházban pedig a gyerekek mosolya, csodálatos találkozások alkalmával.
IBOLYA – Egy elfogadó, befogadó, vidám és örömteli csapat. A szeretet köt minket össze és a segíteni akarás szándéka. „Egyesít minket jellem és eszme, fel hát a tettre!”
(MOSOLYOG…)
Biztos vagyok benne, hogy egyikünk sem bánta meg, hogy létrejött ez a különleges találkozó, s ilyen őszintén, jó hangulatban beszélgethettünk a Nevetnikékről az év önkénteseivel. Bízunk abban, hogy az olvasó is jól érezte magát. Talán nevetett is, de az is elképzelhető, hogy esetleg egy könnycsepp is megjelent a szeme sarkában, amit sohasem kell szégyellni. Örülünk, ha így volt. Köszönjük!
