A történet 2008-ban kezdődött. Egy fiatal, ambiciózus lány kézműves-zenés programjával, másodmagával látogatni kezdte a Pécsi Gyermekklinikát. Segíteni szeretett volna, és elég bátor volt ahhoz, hogy nagyot álmodjon. Önkéntes programot hozott létre, mert úgy érezte, minden egyes beteg kisgyermekhez el kell jutnia, s ezért tenni sem volt rest. 2024-re a sokak által kedvelt és elismert, dinamikusan fejlődő Nevetnikék Alapítvány vezetőjeként egy nagyszerű csapat élén áll, a régi lendülettel és egyre több feladattal. Víziója egy játszóházhoz is hasonlítható gyermekkórházról, ahol a gyógyulás során jól is érezhetik magukat kicsik és nagyobbacskák, mit sem változott. Kőműves Glóriával egy fontos születésnap apropóján ültünk le beszélgetni múltról, jelenről és persze a (közel)jövőről is…
BF - Egy 16 éves gyermek már tulajdonképpen önjárónak számít, joggal lehet büszke rá a szülője. De vajon mi a helyzet egy ugyanennyi idős alapítvány esetében? Április elsején 16 esztendős lett a Nevetnikék, s ez bizony korántsem tréfa...
KG - Így van. Már a Nevetnikék is nagykamasz, úgyhogy valamennyire el lehet engedni a kezét. 16 évvel ezelőtt úgy indult ez az egész, hogy átléptem a kórház küszöbét, és megtartottam az első foglalkozást, tavaly már 480 önkéntes segítette a munkánkat úgy, hogy szintén foglalkozásokat tartottak, vagy éppen játékokat készítettek, illetve mesefalat festettek. De mindenképpen hozzájárultak vele, hogy könnyebb legyen a gyerekeknek a gyógyulás, úgyhogy nagyon boldog vagyok.
BF - Gyorsan elrepült ez a 16 év? Hiszen ha valamit élvez az ember, repül az idő…
KG – Rengeteg minden történt, ez biztos. Az első tíz évben egyébként magam is inkább önkéntes voltam, s ez egy hobbi volt számomra is, csak aztán kinőtte magát egy idő után. Folyamatosan érkeztek be igények, mi is tapasztaltuk, hogy mi az, amit még tenni tudunk, amihez növekedésre is szükség volt. De élvezem, örülök, hogy itt vagyok. És ha megnézem, hogy a 16 év alatt mennyi önkéntesünk volt, s hányan segítették a munkánkat támogatólag, akkor ezek bizony nagyon nagy számok, sok ezer embert jelent.
BF - Ahogy múlik az idő, egyre többet vállal a Nevetnikék, vezetőként is egyre több mindenre oda kell figyelned. Ez egy ponton túl fizikai képtelenség. Hogy bírod energiával?
KG - A legutóbbi nagy növekedési fázis a házkampány volt, ami egybeesett a járvány utáni nyitással, hirtelen a kórházak részéről is óriási igény szakadt ránk. A korábbi évek lassú növekedése után szinte robbanásszerűen lettünk nagyobbak, kemény fordulópont volt. Szerencsére volt olyan cég, aki segített abban, hogy a beérkező igényeket rendszerezzük, így született meg az ötéves stratégiai terv, új munkavállalókkal bővültünk, álláshirdetésekkel is megpróbáltuk a legjobb szakembereket kiválasztani, és ez sikerült is. Jelenleg a kórházi programra, a mesefal festésre és a játékkészítésre is van külön ember, akik csak erre fókuszálnak, de olyan háttértevékenységekre is vannak munkatársaink, mint az iroda vezetése, az adományszervezés vagy a kommunikáció. Persze változatlanul sok feladat maradt nálam is, sőt a kollégák is sokszor túlterheltek, így szükség van újakra is…
BF - Nem tudom nem észrevenni, hogy nagyon figyelsz a kollégáidra, igyekszel összefogni a csapatot, hogy egy irányba húzzanak. Ez bizonyára nem mindig egyszerűen kivitelezhető.
KG - Örülök, hogy így látod, valóban igyekszem. Jelenleg még tényleg óriási mértékben függ tőlem az alapítvány, de már egy szervezési fázisban vagyunk. A saját feladatkörét valamennyi munkatársam nagyon jól ellátja, nyilván még nem látja át mindenki annyira az egészet, de ez fokozatosan változik, sőt, bizony én is felismerem már a határaimat, ez is hozzátartozik a növekedéshez. Az a jó, ha mindenki tudja és teszi a dolgát.
BF - Nagyszerű, hogy mindenki felismeri a célt, aminek mentén az egész alapítvány működik, a segítő kéznyújtás a beteg gyerekek számára. De vajon kik és milyen módon tudnak a Nevetnikék segítségére lenni?
KG - Egyszerre vagyunk segítők és segítettek, és szerintem nem jó, ha úgy osztjuk fel a világot, vagy a társadalmat, hogy vannak a segítségre szorulók, és vannak azok, akik képesek rajtuk segíteni. Ez inkább együttműködéseken és összefogáson alapszik, hiszen mindig vannak élethelyzetek, amikor segítségre szorul az ember, mint ahogy mi is, hogy be tudjunk menni a gyerekekhez a kórházba, illetve koordinálni tudjuk az önkénteseinket, ahhoz anyagi támogatásra is szükségünk van. Örülnék, ha olyan társadalomban élnénk, ahol nem ciki kérni, s ahol nem egyedül kellene mindent megoldani, hanem a kultúránk részévé válhatna, hogy olyanokra is figyelünk, akik nem feltétlenül tartoznak a legszűkebb környezetünkhöz. Ezáltal lesz szebb a világ, ahol élünk.
BF - Nem véletlenül számít a Nevetnikék a felelősen gondolkodók adója 1%-ának felajánlására is…
KG - Valóban, az 1% felajánlása egy igazán kézenfekvő példa arra, hogy hogyan lehet a világot szebbé tenni. Hiszen ilyenkor senkinek sem kell a pénztárcájába nyúlni, mert ezt az adót már befizettük. Viszont az a döntés, hogy ennek az 1%-át ki kapja, vagy hogy milyen ügyre fordítsák, az lényeges döntés. Sokan kampányolnak azzal, hogy azért érdemes a felajánlást megtenni például egy civil szervezet számára, hogy nehogy az államnál maradjon, holott a bent maradt 1%-okat is egyébként civil szervezeteknek osztják tovább. A nagy különbség az, hogy ki dönt arról, hogy melyikük kapja. Aki ugyanis a közelünkben él, ismer minket, rálát a tevékenységünkre és arra, amit már letettünk az asztalra, reálisabban képes eldönteni, hogy megérdemeljük-e a felajánlást, mint az a bizottság, akinek több ezer papírt kell átlapoznia a döntés meghozatalához. Szóval használjuk ki az 1%-nyi esélyt az adónkról való rendelkezés apropóján! A tavaly nekünk felajánlott 1%-os összeg egyébként három havi működésünkre elég volt. Kérjük és nagyon köszönjük az ideieket is…
BF - Sokan hallottak már, és egyre többen értesülnek a Nevetnikék tevékenységéről, de azon túl, hogy az alapítvány jó ügyet szolgál és egyértelműen nagyon-nagyon cuki, lehet-e hatékonyan kommunikálni, hogy miért és mennyire fontos az a fajta munka, amit immár 16 éve végez?
KG - Igen, ez egy nagyon fontos kérdés, hiszen az elmúlt évek során változott a kommunikációnk, és ez szükséges is volt. A házkampány előtt nem nagyon folytattunk marketing tevékenységet, és ez akkor vissza is ütött, mert nem volt egyszerű kommunikálni, hogy miért is fontos, amit csinálunk, azon túl, hogy cuki önkéntesekként bemegyünk a kórházba. Akik jobban ismernek minket, azok talán el tudják mondani a három program elemet, hogy mesefal festés, játékkészítés, kórházlátogatás. Viszont hogy mélyebben ez milyen hatással is van a gyerekekre, és hogy miért csináljuk, arról még mindig keveset beszélünk. 16 évvel ezelőtt én is úgy indultam be a kórházba, hogy bent ugyan biztos unatkoznak a gyerekek, de a betegségtől függetlenül azért alapvetően minden rendben van. Vannak ott szakemberek, ott vannak a szüleik, így tulajdonképpen csak egy üde színfolt leszünk számukra. Aztán rádöbbentem, hogy itt nemcsak erről van szó, hanem az egészségügyi rendszernek is nagyon nagy segítséget képesek nyújtani az önkéntesek, hiszen nem mindig tudnak ott lenni velük a szülők vagy a megfelelő szakemberek. Ezért folyamatosan azon gondolkodunk, hogyan tudnánk még segíteni az egészségügyi személyzetnek, ugyanis benne vagyunk, látjuk, hogy mi a probléma, és megpróbáljuk rendszer szinten jobbá tenni azt. Valóban, hogy hogyan is gondolkozunk mi egy gyerekkórházról, a gyógyulásról, mi ez a közeg, mi mindent kell tenni ahhoz, hogy hatékonyan tudjanak gyógyulni, a jövőben biztos, hogy nekünk erről még többet kell beszélni. Az én vízióm az, hogy egy gyerekkórház lehet sok tekintetben olyan is, mint egy játszóház, ahol a gyermek számára nem frusztráló és ijesztő a környezet, mellesleg pedig gyógyul is. A beteg gyerekeknél az is egy nagyon nagy akadály, hogy a diagnózis után azonosulnak a betegséggel, onnantól fogva, ő már nem „Pistike”, hanem a „beteg gyerek”. És minél inkább belezuhannak ebbe az örvénybe, annál nehezebb pszichésen feldolgozni azt, ami történik velük, és hatékonyan megküzdeni a feladattal. Kutatások is igazolják, hogy a gyógyulás eredményessége, vagy sebessége nagy mértékben összefügg azzal, hogy hogyan érzi magát a páciens.
BF - Sokan teszik fel a kérdést: „Hogyan segíthetnék a Nevetnikéknek?” Itt az alkalom, hogy megérkezzen a legvilágosabb válasz!
KG - Szerencsére inkább azon kell elgondolkodnom, hogy ki az, aki nem tud segítő kezet nyújtani a Nevetnikéknek, nehezen tudnék olyan élethelyzetet említeni, ahol nem lehet. Ha máshogy nem, akkor azzal, hogy valaki bekövet minket, lájkol, megoszt, és népszerűsíti a saját környezetében az alapítványt. Vagy csak figyeli, hogy mi az, amikor megszólítva érzi magát, és aktívan tud tevékenykedni, például kórházlátogató önkéntesként, mesefal festőként vagy játékkészítőként. És örülünk az anyagi támogatóknak is, legyenek felelősségteljesen gondolkodó cégek vagy magánemberek. Az adományozás lényege, hogy olyan tárgyért vagy szolgáltatásért fizetek, amit nem én kapok, hanem egy harmadik, rászoruló fél.
BF - Mindezek mellett a Nevetnikék nagy hangsúlyt fektet az önkéntesek szakmai képzésére, nem is mindig egyszerű bekerülni a csapatba.
KG - Ez elengedhetetlen. Az önkénteskedés nem azt jelenti, hogy szakmailag alacsonyabb színvonalon végezhető a tevékenység, mintha fizetés járna érte. Úgy alakítjuk a képzéseket, hogy szakmai és gyakorlatorientált is legyen, és hogy mindig a lényeget megfogva próbáljuk az önkénteseinket felkészíteni. Nem mindegy ugyanis, hogy kik mennek be a gyerekekhez a kórházba, de az sem, hogy kik készítik el számukra a játékokat vagy kik festik a mesefalakat. A feltételeink azonban teljesíthetőek, szeretnénk létrehozni egy közösségi összefogást, emellett pedig megőrizni a magas, szakmai színvonalú munkát is.
BF - Arra is törekszem, hogy a minket figyelők egy picit közelebb kerüljenek ahhoz, hogy vajon mi hajtja 16 éven keresztül az alapítvány vezetőjét… Még a legérdekesebb elfoglaltságokat is meg lehet unni, bele lehet fáradni, ki lehet bennük égni. A változatosság viszont fontos lehet. A Nevetnikék esetében jól látom, hogy nem nagyon volt két ugyanolyan napod az elmúlt évek során?
KG - Jól látod, biztosan nem volt két ugyanolyan napom. A Nevetnikék mindig egy nagyon dinamikusan fejlődő és változó szervezet volt. Biztos, hogy az én személyiségem is közrejátszik, mivel valóban szeretem az újdonságokat, meg a kihívásokat, s lehet, hogy ezért végez ennyiféle tevékenységet az alapítvány is, legyen az mesemondás, bűvészkedés, zenélés, festés, játékkészítés vagy csak egy jó hangulatú beszélgetés. Nyilván azért voltak nehézségek, és mi is kaptunk pofonokat, voltak mélypontok, de mindig felálltunk. Van nagyon mélyen egy alapvető hitem abban, hogy ez az egész, amit csinálunk, ez jó. A megpróbáltatások ellenére próbálok mindig a problémák megoldására fókuszálni, ráadásul nem is lehet úgy segíteni, hogy az ránk vissza ne hasson. Ha belegondolok, hogy itt hány ember dolgozott már, milyen csodák történtek, mennyi jó született a Nevetnikék égisze alatt az elmúlt 16 évben, akkor egyértelmű, hogy mi hajt. Olyan önkéntesekkel dolgozhattam, akik egy nyaktól lefelé megbénult, 11 éves srácot, aki soha nem járt iskolába, megtanítottak olvasni és számolni, vagy egy ágyban fekvő, nehezen mozgó, az álmairól lemondani készülő nagykamasz lányt rávettek arra, hogy kezdjen el hangszeren játszani egy kézzel, szóval számukra nincs lehetetlen. És hosszan sorolhatnám, hogy számtalanszor megcsinálták már a csodát a kórházon belül a gyerekeknél, akiknek ráadásul azt kommunikáljuk, hogy nem adhatják fel, amíg egy hajszálnyi remény is van. Ezért nem adjuk fel soha mi sem. Mert nem tehetjük meg, és eszünkben sincs ilyet tenni.
BF - A 16-os aprópóján beszéltünk a múltról, említettük a jelent is, és így a beszélgetésünk vége felé közeledvén, tekintsünk a jövőbe is! Melyek most jelenleg a legégetőbb megoldandó feladatok a Nevetnikék számára?
KG - A közeljövő az, hogy pár hónapon belül itt Pécsen 80-90 főre nő a kórházlátogató önkéntesek száma, amivel egyébként rekordot döntünk. Illetve a Titkos Projektről is hamarosan, május 29-én lehull a lepel, egyelőre annyit árulhatok el, hogy az eddigi legnagyobb mesefal festő projektünkről van szó, ami az idő ráfordítást, a falfelületek nagyságát, illetve az aprólékosságot illeti. Hosszútávon pedig szeretnénk, ha mind a kórházi élményprogramokkal, mind a mesefal festéssel, interaktív falfestéssel és a kincsesláda projekttel a dél-dunántúli régió várólistás kórházainak igényei szerint, még hatékonyabban tudjunk haladni. Egy inspiráló mintát kívánunk kialakítani, amit a régióban és azon túl is érdemes figyelni és követni a gyermekosztályok hatékonyabb működése kapcsán..
BF - Több interjút adtál az elmúlt évek során, én magam is rengeteg érdekes és figyelemre méltó embert faggathattam, ilyen módon azonban eddig még nem beszélgettünk, igazi élmény volt… Köszönjük mindenkinek, hogy figyeltek ránk!
