A Nevetnikék Alapítvány mindig is a beteg gyermekekért dolgozott. Ez a járvány-helyzet viszont a mi életünkben is nagy fordulatot hozott. Ha már a kórházból kitiltották az önkénteseket, akkor az önkéntes ott segít, ahol tud. Pécsen elsőként hirdettük meg, hogy bevásárolunk az időseknek. Ők elrejtik a cserép alá a pénzt, mi felvesszük, és lerakjuk a kért csomagot az ajtó elé. Addig volt tökéletesnek látszó koncepció, amíg el nem jutottunk az egyik idős nénivel a következő párbeszédig:

- Egy kiló kenyeret, és egy májast hozzanak nekünk.

- Asszonyom, kérem, egy heti bevásárló listát adjon le, nem tudunk minden nap kimenni mindannyiukhoz, nincs kapacitásunk rá.

- Heti bevásárló listát adtam le.

- (szünet) Akkor mit esznek a héten?

- Májas kenyeret.

- Minden nap? Reggeli, ebéd, vacsorára?

- Áh, mi csak egyszer szoktunk enni egy nap.

Arcul csapott. Ez a néni két unokáját neveli egyedül. Elmondta, hogy élelmiszerosztásokra szoktak járni, de azok most megszűntek, mert nem lehet csoportosulni. Ha tudok valamiről, hogy élelmet adnak, akkor szóljak, azt megköszöni, de ő most csak ennyit tud kifizetni. Nem kért semmit. Nem követelt. Nem sikított páni-félelmében. A maga természetes egyszerűségével állt bele a párbeszédbe. Elképzeltem, hogy én egyedül egy hétig csak egy kiló kenyeret és egy májast eszek. Legalábbis próbáltam, de nem ment. És ott még két kisgyerek is van. Ez volt az első, hogy írtam még egy listát az önkéntesnek, és megkértem, ezt nevetnikékes számlára vegye, majd én kifizetem.

Utána jöttek még hasonló hívások, ők is kérnének, de nem tudják kifizetni. Nálunk a támogatások nagy része konkrét projektekre fut be, nem tudunk mindenkinek élelmiszercsomagot kivinni, úgyhogy felvettem a címeket, és továbbítottam a Caritas, Vöröskereszt vagy Máltai Szeretetszolgálat valamelyikének. Náluk is megnövekedtek az igények, alig győzték, de elvállaltak mindenkit. Majd jött a következő telefonhívás, az egyik családtól a visszajelzés, akik már előtte is jelezték, hogy két napja nem ettek semmit:

- Megkaptuk a csomagot, de csak egy liter olaj, és egy kiló liszt van benne. Most mit együnk?

Jó kérdés. Az alkalmi munkások már március közepén teljesen padlóra kerültek. Őket követték a fekete munkások, a fizetetlen szabadságba beleegyező, de tartalék nélküli emberek, végül a "nem volt elég hosszú munkaviszonya ahhoz, hogy munkanélküli segélyben részesülhessen" típusú embertársaink. Úgyhogy végül beleálltunk mi is, és sokak támogatásával 1.200.000,- jött össze a Nevetnikék bankszámlaszámán élelmiszerre. Nem tudjuk megváltani a világot, de úgy döntöttünk, hogy az a 16 család, aki minket felkeresett, annak bevásárolunk úgy, hogy egész hónapban legyen mit enniük. A pénzt úgy osztottuk el, hogy augusztus végéig jusson mindegyikőjüknek, abban reménykedve, hogy ennyi idő alatt vissza tudnak állni a munka világába. Legalábbis nagyon szurkolunk nekik.

Én magam csak a gyűjtést, a telefonhívásokat, és a listaírást vállaltam. De az a sok történet, amit az önkéntesek meséltek, megerősített abban, hogy jól tettük, amikor ebbe beleálltunk. Volt olyan, - aki járványveszély ide vagy oda, - amint meglátta a 4-5 nagy, megrakott szatyrot az önkéntes kezében, kivágta az ajtót, és sírva a nyakába borult. Volt olyan, aki kétkedve fogadta, hogy minek kellene több szatyorral, és az összes gyerekkel lemennie az autóhoz, majd elnémulva figyelték csak, ahogy telnek meg a szatyrok, és amikor már indultak volna, hisz  a csomagtartó kiürült, az önkéntes még utánuk kiáltott: várjanak, a hátsó ülés is tele van. Volt olyan, aki könnyekig hatódva mondta, hogy még soha senkitől nem kapott ekkora segítséget, és ha mi most nem érkezünk, akkor a hosszú hétvége alatt semmit nem adott volna a gyerekeinek, mert már csak liszt volt odahaza. Volt, aki csak annyit írt, hogy ezerszer is kevés lenne elmondani, hogy köszönik. És bármelyikünk lehetne most az ő helyükben, ebben a helyzetben...

Megkértem egy önkéntesemet, írjon ő is erről pár szót. Íme:

"Pontosan nem tudom, mit írjak a bevásárlásaimról. Segíteni igazából nem olyan könnyű! Bénítóan tömény érzéscsomag volt szemtől szemben állni a hirtelen félelmetesen bizonytalan helyzetbe került édesanyákkal és édesapákkal. Akiknél egyik napról a másikra az vált a fő kérdéssé, hogy miből kerül étel az asztalra. Találkozni a segítséget bizalmatlanul fogadó fürkész tekintettel: vajon miféle hitgyülekezet küldöttje lehetek, vagy melyik kampányszlogen van a csomagok közé rejtve. Miközben a csomagtartó ürül és a szatyrok telnek, a levegőben tapintható az erős (távolság)tartás. Kínos és intim. Aztán mikor bizonyossá válik, hogy sem politikai szekértoló, sem misszionárius nem vagyok, ez a zsigeri védőháló is szétfoszlik és megindulnak a könnyek. Még mindig idegen vagyok, de már nem olyan kínos a jelenlétem a meztelen helyzetben. Na és persze a gyerekek. Akik meglátva a szatyornyi almát, szertelen civódni kezdenek – egyikük nagymama-féle almás pitét akar, a másik nyersen falná fel az egészet. Nyersen? Az almát?? Wow! Persze a nyers almát tízszeresen veri a táblás milka. Nem tudom mit írhatnék még. Minden ilyen akció után gazdagabbnak érzem magam, mert segíteni fantasztikus érzés! De egyáltalán nem könnyű."

Augusztus végéig vállaltuk. Nem állunk bele az élelmiszerosztásba örökre, a nevetnikéket meghagyjuk annak, ami, a beteg gyerekeknek. Meghagyva a rugalmasságot is, hogy ha nagy a baj, a nevetnikék lehet bármi. Mert a nevetnikék valójában jóakaró emberek összessége.

Köszönöm mindenkinek aki a saját benzinköltségén vitte a csomagokat, aki órákat töltött el bevásárlással a boltokban, aki utalt, amennyit csak tudott, hogy jusson másnak is az asztalára. Mind fantasztikusak vagytok! Köszönöm, hogy ennyien nevetnikékesek vagytok!

 Írta: Kőműves Glória, kuratóriumi elnök