Vén-Somlyai Beatrix 2013-ban kezdte a nevettető karrierjét önkéntesként, majd zenész mentor lett, 2022 augusztusa óta pedig ő a kórházi programkoordinátor. Bármilyen feladatot kapott az elmúlt években, mindig a lelkiismeretesen a maximálist nyújtotta. Az évek alatt hatalmas tapasztalatra tett szert, amivel segíti az új kórházi önkénteseket a munkájukban. Kiváló szervező, emberismerő, gyerekszerető pedagógus, aki ezt a sokrétű munkát ellátja.

Te vagy az egyik legrégebbi tag a nevetnikék kórházlátogatói között, több, mint 10 éve csempészed be a zenét a gyermekkórházba. Mi az, ami mindig visszahúzott, ami miatt a mai napig teljes szívvel mész be a kórházba?

10 évvel ezelőtt szociális munka képzésen vettem részt az egyetemen. A főiskolás évek alatt rengetegszer hallottam az önkéntességről, sőt, tanultam is róla. Ott és akkor ez olyan szemléletformáló hatással volt rám, hogy elkezdtem erre jobban odafigyelni. Ez nem jelentette azt, hogy rögtön elkezdtem valahol önkéntes munkát végezni. Erre azt hiszem meg kellett érnem. Viszont a szívem legmélyén vágytam arra, hogy valamilyen módon azokat az erőforrásokat, amelyek bennem mozgolódnak, azokat képes legyek tovább adni. Arról akkor még fogalmam sem volt, hogy ez a folyamat többet ad számomra, mint amennyit én valaha képes leszek.

Az eltelt időszakban rengeteg változás következett be az életemben, amelyek befolyással voltak az önkéntes tevékenységre. Voltak kisebb-nagyobb kihagyások, de mindig visszatértem. Még úgyis, hogy a levelezőrendszeremben Glória üzeneteit nem kaptam meg, csak évekkel később bukkantam rá ezekre az üzenetekre (pedig azért naponta figyelem a levelezőrendszert). 

A zene mindig is az életem része volt és lesz, imádok énekelni (nem, nem tanultam zenét, sosem jártam zeneiskolába, ez valahogy ösztönös). Tanítói végzettségemből adódóan zenei alaptudással rendelkezem, de ez a kis tudás elég volt a kórházban, a kórteremben lévő beteg gyerekek nem ítélkeztek felettem, nem raktak korlátok közé, miért csak ennyit tudok. Sőt. Kifejezetten örültek egy-egy hamis éneklési versenynek (minden ének-zenét tanítótól elnézést kérek ).

Az, ami folyamatosan visszahúz ebbe a programba, hogy olyan fantáziát, szabadságot élhetek meg a foglalkozások alatt, amelyek a gyermeki énemet képesek újra – és újra előhozni. A foglalkozások segítenek abban, hogy képes legyek kiszakadni a mindennapi rutinból, hogy más szempontból közelítsek meg egy feladatot/kihívást/problémát, hogy képes legyek a szabad játék megélésére, összpontosítására. A Nevetnikék értéket teremt számomra, formál, irányt mutat nemcsak a program, hanem kivétel nélkül az itt jelenlévő önkéntesek is.

Emlékszel, miért csatlakoztál 10 évvel ezelőtt? Mi adta a kezdeti löketet a jelentkezéshez? Hogy élted meg akkoriban a bekerülési folyamatot, többek között például a bemutatót? :D

10 évvel ezelőtt énekeltem a Pécsi Gospel Kórusban. Egy akkori kórustársam, Wochner Timi mesélt a lehetőségről. Két éneklés között a kórházban töltött élményeit osztotta meg velem és halkan megjegyezte, szerinte ez nekem való lehetőség, gondoljam át.

Timi inspiráló volt számomra, így kitöltöttem a jelentkezési lapot. Fogalmam sem volt milyen út vezet odáig: hogy személyes interjú van, hogy hospitálni kell, meg beszámolót írni (annak van formai meg tartalmi követelménye is), meg van egy bemutató foglalkozás is, amitől kvázi mindenki tart. Jogosan. Nem mindenki kerülhet be a programba, nem mindenki képes nevettetni. Bármennyire is fura, de nevettetni, igen komoly, néha embert próbáló feladat. Tanulni mindig is szerettem, így egyfajta kihívásnak is éltem meg ezt az egészet, volt tétje a dolognak. Valahogy ez a bekerülés nemcsak egy rendszerben való jelenlétet és az ottani szabályok rögzítését jelentette számomra, ez annál több volt, és ezt felismertem.

Voltak persze nehéz pillanatok…például amikor Glória a pötty, pötty, pötty, pötty, csúsz, pötty, csúsz, pötty, pötty, pötty, pötty játék kapcsán közölte a nővér öltözőben, hogy addig nem mehetek be foglalkozást tartani, ameddig ennek a játéknak a lényegét ki nem találom. MI?  Ezt vajon mással is megtette? :D Azóta is emlegetem…tényleg levert a víz.

Hogyan alakult a nevetnikék szakmai programja az elmúlt 10 év alatt, és szerinted miért változott sokat a kórházi program is?

Az elmúlt 10 év alatt rengeteg változás következett be a szakmai programban. Az „én időmben” még teljesen más volt a rendszer. 10 évvel ezelőtt sikeres interjú után lehetett hospitálni, talán volt egy rövid módszertani képzés és jött a bemutató foglalkozás. Ekkor még a mesefalfestés óvodás szinten járt, főszerepben a kórházi programtartás volt. Most már a kórházlátogatás mellett a mesefalfestés és a játékkészítés programjai is jelen vannak, ahol több száz fős önkéntes csapat kovácsolódott össze.

A kórházi programtartás 2023-ban kiegészül a másik két programmal, egyik program a másik kettő nélkül elképzelhetetlen. Ami bizonyos, hogy a 15 éves múltra tekinthető kórházi élményprogram szűrőrendszere finomodott, folyamatos fejlődésen ment keresztül és ez az előrehaladás sosem fog megállni. Ahhoz, hogy most valaki bekerüljön a kórházi programtartók táborába vállalnia kell a jelentkezési lap elektronikus kitöltését, a szükséges védőoltások felvételét, a személyes interjú keretében a pszichológiai teszt teljesítését. A sikeres interjút követően lehetősége van az újonnan érkező önkéntesnek, hogy 3 alkalommal hospitáljon a kórházban szakavatott mentorok mellett, akik professzionálisan végzik munkájukat, akik mintát és egyben biztonságot nyújtanak a frissen érkezők számára. Minden hospitálásról beszámolót kell írniuk az újoncoknak, hogy azon az adott foglalkozáson mit tapasztaltak, hogyan érezték magukat. A 3 hospitálási alkalom közben két képzést kell teljesíteniük: egy kommunikációs tréninget, amely a játékos gyakorlatok mellett a fejlesztő gondolkodásmódra hívja fel a figyelmet illetve egy módszertani alapképzést, amely segítséget nyújt abban, hogy kórházi körülmények között lévő beteg gyermekekkel milyen kézműves, bábos egyéb játékos tevékenységeket lehet végezni. Ezt követően van egy online teszt (Legyen Ön is Nevetnikékes! ), amely a szabályok rögzítésében és összegzésében tud támpontot adni az újonnan csatlakozni vágyó önkénteseknek..és végül, de nem utolsó sorban következik a bemutató foglalkozás, ahol mindazt a komplex tudást, amelyet az előképzési rendszerben elsajátítottak, megpróbálják visszaadni. A bemutató foglalkozás után rövid értékelésre kerül sor, ahol a gyengeségek és az erősségek kerülnek előtérbe, hiszen ezekkel mindannyian rendelkezünk, de jó ezeket kiemelni, meglátni.

Az előképzési rendszer az önreflexió fontosságát emeli ki. Az önkénteskedésben az a jó, hogy bármikor lehet NEM-et mondani (persze, nem ez a cél!). Ha a folyamat eredménnyel zárul, az előképzési rendszer lezárultával az önkéntes megkapja az önkéntességre vonatkozó szerződését.. és elindul a kötelezően teljesítendő képzések felé, mint az orvosi-pszichológiai képzés és a csecsemőképzés.

…folytathatnám még, de egy biztos. A kórházlátogató program jelentős változása az alapítvány fejlődésével együtt jár. A kórházi programtartásban résztvevők támogatására egy olyan szakmai team állt össze, akiknek tagjai egytől egyig kiemelkednek, akár hozzáállásukat, akár szakmai tudásukat nézem: a mentorok, a képzést tartók, a pszichológusok. Koordinátorként mindannyiukkal kapcsolatban állok, számíthatok a támogatásukra és ők is számíthatnak rám. A fejlődés igazi kulcsát a szakmaiságban látom, hogy a kijelölt feladatokat szakemberek látják el. Nagyon nagy a jelentősége ugyanis annak, hogy egy újonnan csatlakozni vágyó önkéntes milyen képet kap az alapítványról, a folyamatokról.

Most már több, mint egy éve a Te szárnyaid alatt növekednek az új kórházlátogató önkéntesek. Részt veszel a kiválasztásban, a legtöbb alapképzést te tartod, de te készíted a beosztást is, illetve az egyik legfontosabb: elsősorban hozzád futnak be a kérdések a beszámolókon keresztül, és segíted őket szakmailag. Miért jó kórházi programkoordinátornak lenni, mi a leghálásabb része a munkádnak?

Te jó ég, tényleg…hogy telik az idő?! 

Miért jó? Mert azt csinálom, amit szeretek. Mert olyan emberekkel „dolgozhatok” együtt, akik hasonlóan szeretnék egy kicsit szebbé, jobbá formálni ezt a világot. Mert nagyon színes és változatos a kórházlátogató csapat, akár életkori megoszlást, akár foglalkozást veszem alapul. Pontosan ez a színesség teszi különlegessé, kiemelten kreatívvá a közösséget.

Szeretem azt, hogy nyitottan állunk egymáshoz és önzetlenül adjuk át egymásnak a tudásunkat, a tapasztalatainkat.

A leghálásabb része számomra a kiteljesedés folyamatát látnom. Amikor az önkéntes bátortalanul indul az előképzési rendszerben és jóval magabiztosabbnak látom a bemutató foglalkozáson vagy akár később képzést tartóként. De ugyanezt látni a gyermekek megközelítéséből is csodálatos:...amikor egy gyermek a kórtermi foglalkozás alkalmával nehezen nyílik meg, de az önkéntesek kitartó, kedves, szeretetteljes odafordulása által képes kibontakozni, képes önfeledté válni.

Vagy amikor foglalkozás után szárnyalva hozzák vissza az önkéntesek az eszközöket és mesélik az élményeiket.

Számomra az is hálával teli pillanatokat okoz, amikor egy nehezebb esetnél az önkéntesek képesek kilépni a komfortzónájukból..mert visszaigazolást nyer a sok-sok képzés, tudásátadás fontossága.

Rengeteg hálás feladat van koordinátorként (mondjuk a beosztás elkészítése kevésbé az…. ), de egyben biztos vagyok: Büszke vagyok a csapatra, a csapatomra!

Tudnál mesélni olyan esetről a gyerekek között, ami nehéz volt az adott pillanatban, mégis varázslatos lett a vége?

Hogyne tudnék, elég közeli élményem van ezzel kapcsolatban. Egy foglalkozás kapcsán egy olyan kórterembe mentem be a társammal, ahol 2 gyermek tartózkodott. Egy 17 éves nagylány és egy 10 éves fiú az édesanyjával. Rövid játékba hívást követően, a kisfiú vidáman, a lány zokogva ült le az asztalhoz. Micsoda ellentét, hogy fogjuk ezt áthidalni. A lány csak sírt és sírt, patakokban folytak a könnyei. Kétségbeesetten szorongatta a telefonját, a kezei remegtek..a betegségéről beszélt, félelemmel volt tele. Nem tudja, mi történik vele, folyamatosan elájul. Nem tud ezekre felkészülni, nem érez semmit, egyszer csak összeesik. Ahogy ezt szipogva mesélte egyszerűen összeszorult a szívem.

A társam és én is nagy levegőt vettünk…valamilyen módon ezt a helyzetet át kell forgatnunk. Pozitívra, vagy legalább olyanra, amiben nem a betegsége kerül előtérbe. Nem egyszerű. Legszívesebben megölelném és hagynám zokogni..de nem ezért jöttünk.

Aztán hagytuk…, hogy csak nyugodtan adja ki magából a gőzt, sokkal jobb, ha kisírja magát.

Folytattuk, hogy az emberek többsége nem is sír..pedig nagyon fontos, hogy az, amit érzünk, az a felszínre törhessen.

Persze, ha tehetnénk, mi is sírnánk, de olyan drága volt a szempillaspirál, amivel kifestettük magunkat, hogy nekünk most nem éri meg..

…ekkor a lány némi meghökkenéssel felnézett és elnevette magát.

Ezek a pillanatok örökre megmaradnak az emlékeimben, elraktározom és töltekezem belőlük. Ezek erőt, hitet, értéket adnak és formálnak, hogy a lehető legtisztább szívvel és lélekkel tudjam közvetíteni: a nevetés jó, nevetnikékesnek lenni jó! 