A játékkészítő önkéntesek külön szeretnek abba a csoportba jönni, amelyikbe Évi is jön, mert olyankor nem csak játékot készítenek, hanem közben finomságot is csemegéznek, Éva ugyanis mindig készül valami jósággal. A műhelyeken a vidám lazasága átragad mindenkire, és hamar jó hangulat lesz úrrá a csapaton. Ő az a vagány nyugdíjas, aki pusztán azért iratkozik be divatszabó szakra, mert megteheti, és azért segít gyerekeknek, mert ez jó móka. Az életszemlélete, energiája, humora, lazasága mintául szolgál mindannyiunk előtt.

Te mikor és hol hallottál először a Nevetnikékről, és miért jelentkeztél játékkészítő önkéntesnek hozzánk?

Amikor a házra gyűjtöttetek, az egyik önkéntesetek/nagykövetetek, Árkus Vanessza posztját láttam meg. Az sem volt kérdéses, hogy lehetőségemhez képest anyagi támogatással is hozzájárulok a gyűjtéshez, de ahogy alaposabban tájékozódtam, megtaláltam a jelentkezési nyomtatványotokat is. Így indult a csatlakozásom az önkéntes csapathoz egy éve.
Nemrég lettem nyugdíjas, amit nagyon vártam, de nem azért, hogy otthon üljek. Gyerekkorom óta mindig rajzoltam, alkottam valamit. Van a kézművességnek olyan ága, amihez hobby-szintnél jobban értek, és van, amit folyamatosan tanulok, de kétségtelenül az életem része valamilyen alkotás. Úgy gondoltam, hogy a játékkészítő csapatnak hasznos tagja lehetek. Remélem, így is van!

Most már lassan több, mint egy éve rendszeresen segíted a nevetnikék munkáját. Milyennek éled meg ezeket a műhelyeket? Miért éri meg hónapról-hónapra besegíteni a műhelyeken?

A műhelyek hangulatáról csak jókat tudok mondani, nagyon szeretek ott lenni! Kalákában dolgozni mindig sokkal jobb, mint egyedül! A csapat - bárhonnan érkezünk is aznap - átveszi azt a hihetetlenül pozitív, optimista, jókedvű légkört, ami az egész alapítvány legfontosabb jellemzője! Csak közhelyeket tudok mondani, de mind igaz: a soha fel nem adás, a teremtő energia, a kifogyhatatlan ötletek, a gyermekmosolyok ígérete megtöbbszörözi az energiákat. Jó ott nekem!

Amikor te elkezdted, még a régi helyünkön, a Nyár utcai kórházban voltak a műhelyek, ami nagyon más kinézetű és hangulatú volt, mint a szeretetkuckó. Milyen érzés az új házikóba megérkezni?

Bár a csapatszellem és a hangulat feledtette a zord körülményeket a régi helyen is, most érezni igazán a különbséget, hogy hazamegyünk!

Nem olyan régen, bár hezitálva, de elvállaltad a nagyköveti adománygyűjtő szerepét is. Mi okozta számodra a legnagyobb meglepetést a gyűjtés során?

Elsősorban az, hogy képes vagyok rá! Kívül esik kissé az ilyesmi a komfortzónámon. A közösségi médiát csak korlátozottan használom, az ismeretségi köröm jellemzően nem tehetős személyekből áll, és tudom, hogy mindenki életéhez kötődik több civil szervezet is, akik szintén támogatásra szorulnak. Szóval nem nagyon hittem benne, hogy ebben én jó lehetek, de a kitűzött cél teljesült! Senkit sem kerestem személyesen, csak a posztjaim voltak a netes felületen, ezért rendkívül megható és megtisztelő, hogy az ismerőseim hitelt adtak a szavaimnak! Nem csak az adományokra gondolok, hanem a megosztásokra, a like-okra és arra a pár személyre, akik a lelkesedésem nyomán gondolkodnak rajta, hogy csatlakoznak valamelyik önkéntes csapathoz!

Mivel bátorítanád a habozókat, miért csatlakozzanak a nevetnikékhez?

Csak azt tudom ismételni, amit az első posztomban írtam: mert nemes a cél, mert tiszta a szándék, mert remek a hangulat, mert ilyen nincs több, mert jó egy ilyen csapat tagjának lenni!