Szilveszter 2022 őszén csatlakozott hozzánk, és ő volt az első önkéntes, aki a jelentkezés pillanatától az első foglalkozásáig minden mozzanatról facebook posztban számolt be az ismerőseinek. Mi, akik évek óta szervezzük a kórházlátogató programot, ugyanolyan izgalommal olvastuk az élménybeszámolóit mint azok, akik most hallottak először a Nevetnikékről. Szilveszter energiája, pozitivitása, vidámsága könnyen átragad a gyerekekre, ezt viszont megspékeli tudatossággal, így pontosan tudja, hogy mikor milyen dicsérő mondattal tud valódi biztonságot nyújtani a gyerekeknek.
Nem olyan szakmád van, ami gyerekekhez köthető, sok önkéntesünk teljesen más területről érkezik. Mivel foglalkozol a civil életben, és miért döntöttél úgy, hogy jelentkezel kórházi önkéntesnek a gyerkőcök mellé?
Valóban nagyon más területen dolgozom a mindennapokban. Nemrég ünnepelte a 7. születésnapját a hungarocell hulladék országos begyűjtésével és hasznosításával foglalkozó vállalkozásunk, amit egy jóbarátommal csinálunk közösen.
Az egyik első lökést talán épp az ő visszajelzései adták. Két dolog tűnt fel neki különösen, amikor gyerekek társaságában látott. Egyrészt, hogy szerinte nagyon sok türelmem van ahhoz, hogy az adott gyerekhez igazítva az eszköztárat, tanítgassam őket, másrészt pedig, hogy észrevehetően oldottak a társaságomban. Úgy hiszem, hogy ezeket a mintákat jórészt papámtól örököltem, aki nagyon jó volt abban, hogy nem fentről lefelé kommunikált velem, hanem tulajdonképpen barátok is voltunk. Ennek köszönhetően pedig feszélyezettségektől mentes, őszinte és sok vidámsággal feltöltött tudott lenni a kapcsolatunk. Úgy érzem, hogy ezt az attitűdöt jól tudom hasznosítani a foglalkozások során is.
Emellett édesanyám hosszú évek óta nevelőszülősködik. Részben ennek is köszönhető, hogy szociálisan érzékeny vagyok. Szóval úgy voltam vele, hogy ha egyedül kevés is vagyok ahhoz, hogy a nagy összképen javítsak, de egy olyan klassz közösség tagjaként, mint a Nevetnikék Alapítvány, legalább a saját mikroközösségemben tudok tenni valami hasznos és előremutató dolgot.
Más szervezeteknek, és a nevetnikéknek is vannak olyan programjai, ahová könnyű beugrani egyszer jótékonykodni. A kórházi programba viszont hosszú kiválasztási és felkészítési folyamat után lehet bekerülni, és hosszú távú elköteleződést kíván, ráadásul nem is könnyű terep. Te hogy élted meg a kezdeteket, milyen volt végigjárni a felkészítést?
Már a Covid idején elkezdett foglalkoztatni a dolog, így volt időm mérlegelni és végiggondolni az egészet, hiszen akkoriban épp nem lehetett jelentkezni.
Ettől függetlenül amikor az ismerőseim Facebook megosztásainak köszönhetően szembejött velem a lehetőség, hogy már lehet jelentkezni, akkor adtam magamnak néhány nap gondolkodási időt, mielőtt élesítettem a jelentkezésemet.
Azt hiszem a jól kitalált felkészítési rendszernek köszönhető, hogy ma már nem húznám ezzel az időt. Filmek és színházi előadások között is azokat kedvelem a leginkább, amik alapvetően vidám hangulatba képesek beágyazni a tartalmas mondanivalót. Szóval elmondható, hogy illik a zsáneremhez, ahogy ezeket kitaláltátok. Amellett, hogy csomó hasznos, például színvonalasabb foglalkozás megtartását elősegítő pluszt adnak a belső képzések, úgy egy spontán megvalósuló, vidám csapatépítős feeling is van bennük.
Szerinted miért fontos ez a több hónapos kiválasztás, és felkészítés? Mennyiben lenne más az utcáról beugorva foglalkozást tartani, mint így?
Két élményt emelnék ki a felkészülési szakaszból, és egyet ez utánról, ami ehhez kapcsolódik.
Az első hospitálásom alkalmával nem igazán tudtam mire számítsak. Végül egy érdekes "élmény szendvicset" kaptam, amiért nagyon hálás vagyok. 1. kórterem: az idő egy része elment a helyzetben való feloldásra, de utána abszolút felszabadultam. A 2. kórteremben 2 szellemileg sérült gyermeket látogattunk meg. Mindkettejük esetében érzékelhetőek voltak a hospitalizáció tünetei. Éles váltás volt megélésben a nagyobbik gyerkőc reakciót látni a kolléganő finom és óvatos közeledése ellenére. Ez rádöbbentett arra, hogy bizony nem minden pillanat fog a mókáról és kacagásról szólni. De szerencsére a 3. kórteremben ismét azzá vált a foglalkozás.
A második történet a bemutatkozó foglalkozás megtartásához köthető. A 2. hospitálás során jött a felismerés, hogy annak köszönhetően, hogy a tapasztalt mentorok annyira profik és rutinosak már, hogy tulajdonképpen a saját hátukon el tudják vinni a "műsort", simán olyan felszabadultan tudom megélni a foglalkozásokat, mint ha egy lennék a bent fekvő gyerekek közül, márpedig én végtére is foglalkozást tartani volnék itt mégiscsak... A 3. hospitálás utánra ez az érzés konkrétan vizsgadrukká vált bennem. Sokat segített, hogy ennyire szuper kórházi program koordinátorunk van, aki sokat segített abban, hogy ezt meghaladjam. Illetve máig vigyorgok, ha eszembe jut, hogy a Jazz+az Csináld rosszul című száma mennyit segített a megfelelő alaphangulatra való ráhangolódásban, mert a sikeresen megtartott bemutató foglalkozásom után kb olyan érzéssel sétáltam el szaunázni, mint ha dicséretes ötössel abszolváltam volna életem legnehezebb ZH-ját.
A harmadik történet egy olyan kissráchoz köthető, aki az eddigi rövid kis életének zömét a kórház falai között töltötte. A legtöbb gyerekkel általában csak egyszer találkozom, amiből fakadóan nem alakul ki klasszikus kötődés. Esetében a harmadik találkozás hozott áttörést. Amikor a kezét a kezemen pihentette, és a lábaival többször körbefonta a karjaimat, az merőben más volt, mint ahogy korábban reagált a jelenlétemre, ez pedig rádöbbentett arra, hogy fel kell készüljek arra is, hogy az ilyen módon kialakuló kötődéseket is meg kell tanulnom megfelelően megélni.
A foglalkozások közben hogyan tudsz elvonatkoztatni a körülményektől? Mégis csak beteg gyermekekkel, kórházban történik a játék.
Volt jónéhány önreflektív belső beszélgetésem magammal, mire "megszültem" a magam megközelítését. Először arra helyeztem a fókuszt, hogy tudatosítsam magamban, hogy annak ellenére, hogy sok vidám pillanatot élek meg a foglalkozások során, ez végső soron egy segítő szakma, és mint ilyen, magában hordozza az intenzív átélés és a benne való kiégés lehetőségét is.
Ezek feldolgozásában sokat segített, hogy a fejembe mászott egy hasonlat: Csak az a tűzoltó tud életeket menteni, aki megfelelően mérlegeli a helyzeteket, nem felelőtlenkedik, és életben marad.
Ezt tovább fejtegetve magamban jutottam el oda, hogy azt nem tudom nem megtenni, hogy nem érzékelem a gyerekek egészségi állapotát. Ezt akaratlanul is rögzítem magamban, ahogy azt is, hogy nem szülőként vagy pszichológusként mentem oda, hanem például azért, hogy kimozdítsam őket a kórházban töltött idő okozta stresszből. Egy jól sikerült foglalkozással tudom a lehetőségeimhez mérten a legtöbbet adni nekik.
Persze vannak kihívást jelentő helyzetek, és szerencsére az ilyen helyzetekre be is van építve a védőháló (esetmegbeszélések, indokolt esetben pszichológus, stb.), de a feljebb említett tűzoltós hasonlat eddig mindegyik helyzeten át tudod segíteni.
Mi volt a legviccesebb foglalkozás eddig, és mitől vált azzá? :)
Amikor egy szakközépiskolás fiúhoz mentünk be kártyázni (Aljas hetes). Egyrészt hamar ráérzett a játék ízére, másrészt kiderült, hogy mindannyian voltunk kollégisták. Na ebből kiindulva hatalmas sztorizások lettek rengeteg nevetéssel.
