Peti először informatikai segítséget akart nyújtani számunkra, fel sem merült benne, hogy gyerekeknek tartson programot. Ahogy az irodánkban ült, és mesélt, szinte láttam magam előtt, ahogy ugyanezzel a szerénységgel, odafigyeléssel ül egy gyermek rácsos ágya mellett, és megkértük, nézzen meg egy foglalkozást a kórházban. Korábban nem volt tapasztalata gyerekekkel; a mentoroktól, a többi önkéntes társától, és a képzéseken viszont irigylésre méltóan szívta magába a tudást, a különböző eszköztárakat, és tippeket, és olyan empatikus odafigyeléssel hangolódott rá a gyerekekre, hogy csakhamar a kedvencük lett. Kíváncsiak voltunk, rá milyen hatással volt/van az önkénteskedés.

Oszlopos tagja vagy évek óta a Nevetnikéknek. Mivel foglalkoztál, amikor jelentkeztél, miért ajánlottad fel a segítséged a szervezetnek?

Informatikát tanultam, informatikusként dolgoztam abban az időben, amikor is egy nagy egészségügyi törés történt az életemben. Nem volt garantált, hogy valaha is felépülök, a regenerálódás hála Istennek sikeres volt, de nagyon hosszú ideig tartott, ez alatt ráébredtem arra, milyen életet éltem eddig. Akármit tettem vagy adtam, mindig elvártam érte valamit cserébe és ez nagyon üzletiessé, zsugorivá tette a mindennapjaimat, holott vallásos szüleim mindig önzetlenségre neveltek. A törés után észrevettem, hogy sokkal többet is kihozhatnék az életemből, így arra gondoltam miért ne adhatnék valamit másoknak úgy, hogy nem várok el semmit cserébe. Ez után egyenes út vezetett valamilyen önkéntességhez, alapítványhoz. Alapvetően emberközpontú vagyok, így már csak azt kellett eldönteni, hogy milyen korosztállyal szeretnék foglalkozni. Mivel a gyerekek a jövő emberisége, ezért érdemes ott kezdeni a formálást, ők lelkületük és fantáziájuk által sokkal fogékonyabbak a jóra, mint a felnőttek, persze egyik felnőttet sem akarom megsérteni, csupán általánosságban beszélek. Rákerestem az interneten a Pécsen lévő gyerekekkel foglakozó alapítványokra és elsőként a Nevetnikék Alapítványt találtam. Nem jelentkeztem azonnal, hosszasan vívódtam, hogy alkalmas lennék-e egy ilyen fajta felelősségteljes feladatra, míg végül döntöttem és jelentkeztem, tárt karokkal és nagy örömmel fogadtak, ezt innen is köszönöm.

Emlékszel még milyen volt átlépni először a kórház küszöbét hospitálóként? Milyen volt az első foglalkozás, és ahhoz képest milyen most?

Szörnyen izgultam. Ráadásul a kórház nem egy barátságos hely, meg kell szokni a szagokat, a rengeteg csövet, katétereket. Ehhez gyomor kell. Az akkori mentoraim rengeteget segítettek és tanítottak nekem, így hamar ráéreztem a tevékenység alapjaira. Az első alkalmak alatt nagyon, fantáziátlan és bizonytalan voltam. Ez a kettő az, ami jelentősen változott azóta, bár a gyerekek különfélék és minden alkalom más és más, kell ehhez a tevékenységhez egy jó adag humor, ami az Alapítvány legfőbb üzemanyag forrása, aztán kell még kreativitás, improvizálás és önbizalom, hogy minden adódó helyzetből a legtöbbet tudjuk kihozni és a leggyógyítóbbat cselekedni. Nem állítom, hogy a felsorolt tulajdonságokat kimaxoltam, de mindenképpen fejlődtem bennük azóta és minden alkalom lehetőséget ad további fejlődésre, így válunk egyre ügyesebbé.

Volt-e már olyan, hogy nehézséget éltél meg egy foglalkozás során, és hogyan tudott segíteni Neked a Nevetnikék?

Hála Istennek nagyon kevésszer történik nehézség a foglalkozások során. Az elsődleges nehézség a tapasztalatlanságom vagy a kreativitásom hiánya. A mentoroktól és tagoktól ott helyben is sok segítséget kaptam, de gyakran rendezett az Alapítvány továbbképzést különböző foglalkozás típusokhoz haladó, illetve mesteri szinten is. Most nem jut eszembe olyan nehézség, amit említenem kellene, bármi kérdésem vagy problémám van, mindig lelkesen segítenek a többiek, nincs okom panaszra. Remek kis csapat vagyunk, jó közösség.

Jelenleg hol dolgozol, és mi miatt döntöttél a pályamódosítás mellett?

Jelenleg informatika tanárként dolgozom egy általános iskolában. Nem kizáróan az Alapítvány vitt a pályamódosítás felé, de hatással volt a döntésemre. Az informatikai cégeknél naponta 50-100-féleképpen álltam hozzá egy probléma megoldásához, de annyi kudarcom volt, hogy komolyan elgondolkoztam, ez-e az én utam. Sokkal boldogabb vagyok, ha emberekkel foglalkozok, de az informatikát sem akartam otthagyni, próbáltam összeforrasztani a kettőt. Az informatika most csak egy eszköz, de nem ekörül forog az életem. Bár rengeteg nehézség van itt is a gyerekekkel, szülőkkel, körülményekkel, de sokkal szívesebben küszködök olyan dolgokkal, ami tudom, hogy megtérül, mert az emberi tudásba érdemes belefektetni, ennek látom a jövőjét. A régi cégeknél reménytelenséget éreztem, hogy a nehézségek feleslegesek, míg most a rengeteg kínlódás mögött érzek reményt arra, hogy lesz eredménye, megéri. Nem állítom, hogy ez a legtökéletesebb munkahely, de én jobban érzem magam itt.

Melyik a legemlékezetesebb pillanatod a kórházból?

Az egyik legemlékezetesebb alkalom a bemutató foglalkozásom volt. Ott egy négyéves kislánnyal beszélgettem és miközben karkötőt és nyakláncot készített meglepődtem, hogy korához képest mennyire értelmesen beszélt és ügyesen dolgozott, hihetetlen volt. Ezen kívül azokat az alkalmakat szoktam megjegyezni, amikor sikerül a gyerekeket hosszútávon megnevettetni. A lelkesedésükön és a nevetéseik gyakoriságán szoktam lemérni a foglalkozás sikerességét.

Mivel bátorítanád azokat, akik még hezitálnak, hogy önkénteskedjenek-e?

Az első és legfontosabb, ami mellett nem lehet elmenni említés nélkül az az ingyen süti a továbbképzéseken. Viccet félretéve, azért érdemes ezt választani, mert szinte elenyészően minimális hátránya van. Annyi, hogy hetente 2 órát elvesz az időmből, ami amúgy is elmenne más, kevésbé hasznos dologra. Emellett viszont megszámlálhatatlanul sok előnye van. Jót tenni jó, az ember jó példát mutathat, taníthat, nevethet, felnőttfejjel legálisan játszhat, közvetetten gyógyíthat, kapcsolatokat építhet, érezheti, hogy igazán él. Gyakran volt, hogy nagyon fáradtan és rossz közérzettel mentem foglalkozásra, de minden alkalommal boldogan hagytam el a kórházat. Mindenkinek csak ajánlani tudom, a csapat kiváló, a cél nemes.

Fotó: Ruprech Judit