"... és remélem, csak ideiglenes, hogy kedden belehajtogattam a sárga köpenyt a Nevetnikékes dobozba." - Lukácsi Tündi önkéntesünk.

2020. november 12. - Nevetnikék Alapítvány

Az idei évünk (valószínűleg) utolsó személyesen megtartott foglalkozását Tündi tartotta. Tündi 4 éve aktív tagja a csapatnak, 4 év alatt egy pillanatra nem tűnt el a mosoly az arcáról, stabilitásával, türelmével, jókedvével biztos támpontot nyújt a gyerekeknek, és önkéntes társainak. A kezdeti lelkesedését azóta is tartja, szerintünk nem volt olyan továbbképzés, amin ne vett volna részt, tanult zenélni, mesélni, adományt szervezni, festeni, és azon kevés önkéntes közé tartozik, akinek minden osztályra van belépési joga. Tündi megfogalmazta, hogy a keddi napon a nevetnikékes foglalkozás volt az egyetlen biztos pontja. Mi pont így vagyunk Tündivel, ő számunkra mindig biztos pont, bárhol, bármiben megállja a helyét, sose adja fel, tanul, fejlődik, és ha a megnyugtató mosolyára nézünk elhisszük, hogy a világon tulajdonképpen minden rendben van.

Fotó: Lukácsi Viktória

Valószínű, hogy idén utoljára látjuk egymást személyesen. Te most költözöl haza a kollégiumból. Mit tanulsz, merre laksz, és hogyan érint ez a változás?

Igen, a vírushelyzet alakulását látva elég valószínű, hogy 2020-ban ez volt az utolsó személyes találkozásunk. Viszont nem aggódok nagyon, mert a közelmúltban bizonyítottuk, hogy Skype-on is nagyon jó képzéseket lehet tartani, úgyhogy várom a további csapatépítőt is, ami decemberre van tervbe véve. :-) Mégha helyileg nem is leszek már Pécsen, a technika lehetővé tesz sok mindent, ami ugyan nem helyettesíti a személyes találkozásokat, de pótlékként működőképes, ha akarjuk. Igen, a hétfői bejelentések, miszerint a kollégiumokat bezárják, kicsit mint derült égből villámcsapás értek bennünket. Talán nem a tény, hanem inkább a mikor. Rebesgették, hogy őszi szünetig készüljünk a jelenléti oktatásra, de mikor visszatértünk és nem történt egyből változás, egyből reménykedtünk, hogy a maradék egy hónapot kihúzzuk így is, ami a szorgalmi időszakból visszavan. Nem találkoztam a környezetemben olyan emberrel, aki teljes mellszélességgel az online oktatás mellett lett volna a tavaszi tapasztalatok alapján. Én is úgy gondolom, sokkal nehezebb így fenntartani a figyelmet, aktívan részt venni az órákon. Pszichológiát tanulok, ez az utolsó évem Pécsen, úgyhogy ezért is sajnálom, hogy ilyen ez az utolsó másfél év. Mi nagyon kevesen vagyunk az órák többségén, úgyhogy nagyon családias, jó hangulatú kurzusaink voltak/vannak, és nem csak az órákon szoktunk találkozni, hanem egyetemen kívül is szervezünk programot magunknak. Talán ezért is fáj a szívem, hogy haza kellett most költöznöm Kapuvárra, a szülővárosomba, Győr-Moson-Sopron megyébe - hiányozni fognak ezek a pillanatok, meg maga a kolis-lét, hogy este 9-kor áthívjanak a szomszéd lányok egészséges palacsintát enni. :P (megnyugtatásképp - ez nem mindennapos történés volt, ha valaki hirtelen most koliba vágyna, illetve nem is minden szomszéd ilyen jófej, nekem iszonyat mázlim van velük!)

Hogyan élted meg az utolsó, kedd délutáni foglalkozást?

Csúfosan kudarcot vallottam kedden - zsinórban kétszer is aljas módon kikaptam Csótánypókerben, úgyhogy arra jutottam, csiszolnom kell majd itthon a "játéktudásomat", hogy ha visszatérek, ilyen már ne fordulhasson elő. Na, de komolyra fordítva a szót... Vicces és kicsit ironikus módon ez volt az egyetlen biztos pont a napomban - annak ellenére, hogy kb óránként változott valami a foglalkozással kapcsolatosan: a társam személye, a helyszín és az osztály - tudtam, hogy én ha törik, ha szakad, el fogok menni délután Nevettetni és arra a két órára megpróbálok nem gondolni a bizonytalanságra, ami pár napja már körbelengte a levegőt. Felmerült a foglalkozással kapcsolatban egy sanda gyanúnk, hogy lehet, nem találunk gyereket a Neurológián a legújabb kórházi intézkedéseknek köszönhetően, úgyhogy készültünk B és C tervvel, amik végül nem is kellettek, mert egy negyedik forgatókönyv bontakozott ki, amire egyáltalán nem is számítottunk. Őszintén szólva, igyekeztem nem belegondolni, hogy ez lehet az utolsó foglalkozásom... és remélem, csak ideiglenes, hogy kedden belehajtogattam a sárga köpenyt a Nevetnikékes dobozba.

4 éve látogatod a beteg gyermekeket rendszeresen. Miért éri meg hétről hétre bemenni a klinikára?
Mert feltölt, mert erőt ad, mert jól érzem magam velük, mert változatos, mert éppen annyira kiszámíthatatlan, amennyire nekem erre szükségem van, hogy kilépjek a komfortzónámból. Mert csodálatos érzés Nevettetni és együtt nevetni a gyerekekkel, meg az is, amikor rajtad nevetnek. Mert érzem, hogy évről-évre fejlődök. És azt hiszem, azért is, mert annyi féle embert, gyereket, sorsot megismerek, hogy általuk nagyon sokat kapok, leckéket az életről, emberségről, világlátásról, hitről.

Egyszer mondtad, hogy Téged megfogott a mesék világa. Miért szerettél bele ebbe a műfajba?

Azt hiszem, ennek gyökerét az óvodáskori esti rutinban kell keresnem. Anyukám mindig mesélt nekünk a nővéremmel, vagy épp mi meséltünk a napunkról - végeláthatatlan buta kis csacsogások voltak, részletesen leírva, mi volt a tízórai, az ebéd, az uzsonna meg mit kézműveskedtünk aznap. Aztán általános iskolában elkezdtem járni a városi prózamondó versenyekre, ami több szempontból is nagy kaland volt. Először is ki kellett választani a szöveget, ami vicces, tanulságos, megtanulható és illik hozzám. Meséltem Tom Sawyer és Dömdödöm kalandjaitól kezdve Vitay Georgina groteszk írásáig sok mindenről. Rettenetesen élveztem, annak ellenére, hogy sose tudtam szóról-szóra megtanulni, sokszor a magam szája íze szerint alakítottam a kis történetrészlet szavait. No, meg persze a történetekben való elmerülés, amióta csak megtanultam olvasni az egyik legkedvesebb időtöltésem, számtalan könyvet lehet találni nálunk az otthonomban.

Fotó:Ruprech Judit

Hogyan lehet becsempészni a meséket a kórházba?

Szerintem nem nagyon kell őket csempészni, ott vannak - egészen attól fogva, hogy megkérdezed, hogy hívnak, az elbúcsúzásig. Valójában a gyerek történetébe pillantunk be. Szeretnék úgy gondolni a kórházi napjaikra, mint egy akadályra, ami a főhős elé gördül, de rövid úton megoldást talál rá, néhány segítő karakterrel a sarkában.

Ugyan most sem számítok tapasztalt mesemondónak a kórházban, de a kezdeti bátortalanságomat jól oldotta az az alkalom, mikor egy babánál jártunk és rajta kívül mindenkinél volt szülő, úgyhogy hosszabban maradtunk nála. Nos, bevallom, a gyermekmondókák és dalok száma ijesztően megkopott az emlékezetemben, hamar kimerült a tár és akkor jött az ötlet, hogy meséljünk neki. Nem értette, hogy mit mondunk, és ez épp jól jött, igazából hablatyolhattunk bármit, kereshettük a megfelelő szavakat, hálás közönségünk volt. Amit még nagyon szeretek gyakran használni a foglalkozásokon, az a mesedoboz. Igazi kincsesláda ez, látszólag lim-lomokkal megtöltve, valójában tele lehetőségekkel és fordulatokkal. Éppen amilyen tárgyat húzunk ki, azt kell beleszőnünk a történetbe. Csoda-mókás dolgok tudnak kisülni, ha előkerül a mesedoboz.

A beszámolóidat olvasva olyan érzésem támad mindig, mintha ott lennék veletek, és együtt nevetnénk. Mi volt eddig a legnagyobb kihívás számodra a foglalkozások során?

(Gyengébb idegzetűek élénk fantáziával ugorják át ezt a részt!) Volt egy foglalkozás, pont egy éve, november 12-én, (mennyi pozitívuma van annak, ha az ember minden foglalkozás után beszámolót ír?) ami nagyon megmaradt bennem, mert elég különleges helyzet volt. Ha jól emlékszem, délelőtt mentünk, egy intenzíven fekvő kiskamasz lányhoz, aki olyan súlyosan összetörte a lábát, hogy alig mertem ránézni, annyi csavar és szegecs állt ki belőle. Nem tudom, mennyi ideje volt ott, de egyetlen társasága az anyukája volt és azt a fülest kaptuk a nővérektől, hogy ráférne a felvidítás, bármikor is menjünk. Az órarendünkben éppen volt egy nagyobb szünet, leugrottunk hát a barátnőmmel az Intenzív osztályra foglalkozást tartani. Kivételesen otthonról hozott a társam játékokat, így emiatt is nem egészen megszokott volt a helyzet. Nagyon-nagyon küzdöttünk, de egyszerűen nem tudtuk szegény lányt feldobni. Egyik játék sem volt neki jó, beszélgetni sem tudtunk vele - ez egyébként nem csoda, távol álljon tőlem, hogy hibáztassam, a lába kb háromszoros méretű volt, egész nap nem evett, nem ivott, órák óta várt a műtétre, ami biztosan ijesztő lehetett számára, erre jön két lány és ki akarja zökkenteni - nehéz helyzet. És hogy ne lássa rajtad a sajnálatot, a szánalmat? Még nehezebb! Akkor és ott megtanultam, hogy nem vagyok mindenható. Néha kell egy ilyen gyomros is az egónak - mert nagyon szuper dolog, hogy hétről-hétre mosolyokat kapsz és adsz, de bizony akadt ilyen élményem is, amikor ez nem jött össze. És hogy mi történt utána? Volt néhány jó foglalkozásom, amik hamar kiegyenlítették a mérleget.

Most mindannyian megtapasztaljuk a kórházban fekvő gyermekek által is átélt bezártságot, a közösség hiányát. Neked mi segít ebben a helyzetben megőrizni a mosolyodat, jókedvedet?

Tegnap rendeltem társast otthonra! Sajnos mi nem vagyunk nagyon társasozós család, úgyhogy számomra először a Nevetnikék vált a 'társasozós családommá', utána meg a kollégiumi lakótársak. Szerintem ez segíteni fog nekem/nekünk az elkövetkezendő időszakban. :)) A tavaszi veszélyhelyzetben kipróbáltam azt is, hogy minden napomban keresek legalább egy dolgot, amiért hálás lehetek. Ez segített átértékelni a hírekből, közösségi médiából érkező negatív áradatot. Akik biztosan mosolyt fognak csalni az arcomra azok a barátnőim, akikkel együtt élek Pécsen. Tavasszal kialakítottunk egy heti rutint, amikor videohívásban beszéltünk, ezt reményeink szerint most is bevezetjük, mert amúgy nagyon hiányoznának. Végül, de nem utolsó sorban a könyvek, amik mindig remek menekülőutat jelentenek a valóságból.