Kassai Andi évek óta járja velünk a kórházi folyosókat, kórtermeket, rendelőket, és fest megállíthatatlanul. Rengeteg gyönyörűség született a keze munkája során, viszont a mai napig olyan szerényen áll egy fehér falfelület elé, mintha életében először festene falra. Kitartó, lelkes, odafigyelő, mindig tanul, fejlődik, és kiveszi a részét a munka nehezéből is ha kell, festés előtt pakol, festés után takarít. Viszont ha ecsetet vesz a kezébe, megáll a levegő, koncentrál, hogy a legprecízebb munkát adja ki a keze közül, és miközben alkot a gyerekeknek, ő maga is kikapcsolódik és feltöltődik. Vele jártuk körbe, miért is érdemes a mesefalfestő programunkhoz csatlakozni.

A pécsi interaktív mesefalfestésen találkoztunk először, egyike voltál azoknak, akik beugrottak segíteni a végén, hogy kész legyen az átadóra. Miért jelentkeztél akkor mesefalfestő önkéntesnek, és a kezdeti elvárásokhoz képest mit kaptál?

Azért jelentkeztem, mert szerettem volna kipróbálni magamat ezen a területen. Festeni szeretek, éppen ráértem azon a hétvégén és miért is ne? Több főből álló csapat gyűlt össze aznap, így egy kicsit kívülállónak éreztem magam. De mindenki jókedvű volt és ez hamar rám is ragadt. A festés elején azt gondoltam, hogy biztos, hogy nem tudom megcsinálni a rám bízott falfelület megfestését. De a nevetnikékesek olyan kedvesek és segítőkészek voltak, hogy rögtön bebizonyosodott az ellenkezője.

Amelyik programban csak lehetett, magaddal hoztad a lányodat is, aki egy nagyon kis életvidám, mosolygós kislány, ritka kincs. Miért fontos számodra, hogy ezt az önkéntes kultúrát benne is elültesd? Milyen hatással voltak a lányodra a nevetnikékes élmények?

Az egyik kincsesláda festésre vittem el a lányomat, valamint egy játékkocka készítő délutánra,ami a Gyermekklinika udvarán zajlott. Igazából nem feltétlenül az önkénteskedést mutattam meg ezzel ( persze egy kicsit azt is) , hanem azt, hogy milyen jó dolog a beteg gyerekeken segíteni, akár egy játék készítésével. Egyébként a lányom is nagyon szeret festeni. Természetesen jó hatással voltak rá ezek a pillanatok, sok rokonunk látta a festésről a képeket. Sokan gratuláltak neki.

A házavatón említetted, hogy még nagyon sok évig szeretnél jönni mesefalat festeni. Mi az, amit adnak Neked ezek az alkalmak? Miért éri meg hónapról-hónapra, évről-évre eljönni kifesteni egy kórtermet?

Nem könnyű ezt megfogalmazni. Ha nagyon egyszerűen fogalmazok, akkor nagyon szuper az, hogy reggel 8-kor bemegyünk a fehér falú kórterembe és délután 4-kor már föl van feste minden, amivel egy gyereket meg tudunk örvendeztetni. A festés nagyon megnyugtató és nagyon látványos. Egyszerűen: szeretem!

Volt olyan, hogy sikerült elcsípni egy gyermek reakcióját a falfestést látottak kapcsán? Hogy reagált rá, és milyen hatással volt ez rád?

Szinte mindig működő osztályra megyünk festeni. Többször volt olyan, hogy kijöttek a kórteremből a gyerekek és csak álltak, néztek minket és mosolyogtak. Egy ilyen alkalom során az egyik lábadozó kisfiú ott állt mögöttem és azt mondta, hogy ő egyáltalán nem tud festeni. Én meg a kezébe adtam az ecsetemet és együtt festettünk egy darabig. Utána megkérdeztem tőle: "Na ugye, hogy tudsz festeni? " S a kisfiú mosolyogva bólogatott.

Ha nem nevetnikékes vagy, mit csinálsz? Az eredeti munkád kapcsán van-e bármi amit be tudtál építeni a nevetnikékes tapasztalatokból?

Egy pécsi általános iskolában vagyok tanítónő. Imádom a munkámat és a gyerekeket! Nagyon szeretek velük lenni, imádom a gyermeki gondolkodást és az őszinteségüket. Mit tudtam beépíteni a nevetnikékes tapasztalataimból? Azt, hogy mindig emberségesnek kell maradni.

Mi a legviccesebb emléked a festésekről?

Az pont az első festésemen történt. Egy hosszú folyosót festettünk, amikor a kezem véletlenül hozzáért a kapcsolóhoz és egy pár másodpercig koromsötét lett miattam. Annyira megijedtem én is, hogy hirtelen nem találtam a kapcsolót. (Érdekes lett volna így festeni.) Aztán persze nagy zavaromban felkapcsoltam a villanyt és jót nevettünk mindannyian.