Tavaly nagy lendülettel és lelkesedéssel írtam az évértékelőt, a saját elképzeléseinket is túlszárnyalva valósítottunk meg rengeteg szívmelengető projektet. Most csak tologatom magam előtt ennek a posztnak a megírását. Nem fogok jönni azzal, hogy ez az év hogy húzta keresztül a számításainkat, mert ez most mindenkivel így történt. És nyilván mi is megpróbáltuk kihozni a helyzethez képest a maximumot magunkból, és azt gondolom, ez sikerült is. Mégis, minek fényezzük magunkat? Az év nagy részében itthon ültünk, és terveket szőttünk arra az időszakra, amikor újra mind találkozhatunk. Persze, mondhatnám, hogy ez milyen jó, hisz rengeteg mindent megtudtunk így csinálni, amire egyébként korábban nem volt időnk, legbelül mégis gyászolok. Idén mindannyian egyszerre éltük át milyen a bezártság, a betegségtől való félelem, a tehetetlenség, a közösség hiánya, a kiszolgáltatottság. Mindazt a frusztráló érzést, amiből mi nap mint nap akarjuk kizökkenteni a kórházban fekvő beteg gyerekeket, hogy mindezek mellett, vagy ellenére betudjuk csempészni a napjaikba az örömöt, a játékot, a nevetést. Most, hogy egyszerre kerültünk ugyanabba a helyzetbe, már mindenki a saját bőrén tapasztalta meg, hogy ez nem is olyan egyszerű. Úgyhogy még nagyobb tisztelet azoknak az önkénteseknek, akik ezzel szembeszállva a csillagokat is lehozzák az égről a gyerekeknek.
De kezdjük az elején. Év elején még nagy tervekkel és lendülettel vágtunk bele a szokásos pécsi és kaposvári beteg gyermekek nevettetése mellett a felnőtt pszichiátriai programunkba. Bár 12 év rutinjával tartottuk meg ott is a foglalkozásokat, ami mégis új volt, és ezért váratlan számunkra, azok a betegektől való visszajelzések, hisz egy felnőtt mégis csak más szókinccsel fejezi ki a háláját, mint egy gyerek. Rengeteg új önkéntes jelentkezett, rengeteg interjún voltunk túl, rengeteg képzést tartottunk, és úgy éreztük előttünk nincsenek akadályok. Közben a Szigetvárra szánt játékok is elkészültek, és már kijelöltük a festés időpontját, amikor egyik napról a másikra ki lettünk tiltva a kórházakból. Azok a tevékenységek, amik 12 éven át mindenki szívszerelem projektjei voltak, hirtelen társadalmilag a legveszélyesebbnek tűntek: tömegeket küldünk be kórházakba.
Csak egy napig tartott a szomorúságunk, összeszedtük magunkat, alkalmazkodtunk az új helyzethez, elsőként ugrottunk bele az idős bevásárlásba Pécsen, a szájmaszkvarrásba, az élelmiszerosztásba, az online bébiszitterkedésbe, és azt gondolom amennyire csak lehetett, a mi kis csapatunk kivette a részét tavasszal a tűzoltásból. Erről akkor írtam a blogon, hogyan váltunk élelmiszerosztóvá, hogyan döntöttünk úgy, hogy nem a saját malmainkra hajtjuk a vizet, hanem a befolyt támogatások 100%-át arra fordítjuk, hogy szó szerint minél többen éljük túl a krízist. Azóta se bántam meg, hogy így tettünk, az összefogás az emberiség túlélésének egyik kulcsa.
Majd jött a nyár, és a pécsi és kaposvári kórházlátogatások újra elindulhattak, de azzal a feltétellel, hogy új önkénteseket nem fogadunk. Legalább a régiekkel még jobban összecsiszolódtunk. Egész évben 215 foglalkozást tartottunk meg személyesen, és 673 gyerekhez jutottunk el. Tudjuk, hogy lesz ez még jobb is... Kihasználva a nyári lazításokat, gyorsan felszereltük Szigetvárra, és Kaposvárra is a tervezett játékainkat. Bár a festések minden esetben külső helyszínen történtek meg, mégis remek érzés volt tudni, hogy mire érkezik az őszi kitiltás, addigra ott tudunk hagyni valamit az osztályon, ami talán kicsi színt visz be a gyerekeknek.
Az őszi hullámra valahogy már mindenki készült, másképp védjük az egészségünket is, másképp a munkahelyeket is, így mi is megtudtuk tartani a foglalkozásokat november közepéig személyesen. Azóta a gép előtt ülve folynak a foglalkozások, és bár nagyon várjuk újra a személyes találkozásokat, kétségtelen, hogy ez a módszer új kapukat nyitott ki előttünk, a tapasztalatokat hosszú távon is fogjuk tudni hasznosítani. Közben meg itthon ülve fejlesztjük magunkat, tanulunk új meséket, új bűvésztrükköket, gyakoroljuk a különböző dalok akkordjait. Készítettünk dúdolós füzeteket, vettünk új hangszereket, varrtunk rengeteg csendeskönyvet, és kihasználtuk az időt, hogy készüljünk a következő új projektre, amit reméljük, annyira fogtok imádni, mint a mesefalfestéseket.
És várjuk, hogy megkapjuk a védőoltást, lecsukhassuk a laptop tetejét, a maci-nacit felváltsa a farmer, az esőben elbattyogjunk a kórházig, hogy onnan felhívhassuk a társunkat mennyit késik még, majd együtt megmásszuk a lépcsőket, beleszippantsunk a fertőtlenítő illatú levegőbe, ágaskodva leszedjük a szekrény tetejéről a játékainkat, és mosolygós arccal léphessünk be a kórterembe: megjöttek a nevetnikék!
Kőműves Glória
