Megkértük a kórházi élményprogramtartó önkénteseinket, írjanak pár sort Beáról, Beának, aki a kórházi programkoordinátorunk, szíve-lelke ennek a programnak. Egy igazi kincs.

"A mai foglalkozás végén egy kisfiú reményteli, mosolygó szemekkel kérdezte tőlem: “Ugye jöttök holnap is?” Ha Bea folytathatja az új önkéntesek kiképzését, akkor hiszem, hogy egy nap erre a kérdésre azt felelhetem, hogy “Igen, minden nap itt leszünk veletek!”" (Proksza Léna)

(Vén-Somlyai Beatrix)

"Bea a Nevetnikék Alapítvány egyik lelke! Nélküle az alapítvány nem lenne ugyanaz. Érzékeny lelkű, csupa szeretet, türelem és kedvesség, mindig lehet számítani rá. Nagy tudással és tapasztalattal rendelkezik, melyet törekszik átadni nekünk újaknak. Naprakészen figyelemmel kíséri a tevékenységünket, értékel, dícsér, hasznos gyakorlati tanácsokat ad, hogy még felkészültebben tudjunk a foglalkozásokra bemenni, még több élményt adni a gyermekeknek." (Tarcai Ibolya)

"Nekem Bea visszajelzése a beszámolókra nagyon sokat jelent. Mikor meglátom, hogy válaszolt az e-mailemre, mindig izgatottan nyitom meg a levelet és szinte kivétel nélkül vigyorgok rajta, mert mindig osztozik örömömben (és bánatomban), megdicsér, amikor kipróbálok valami újat, mindig reflektál a dilemmáimra és tanácsod ad, ha úgy érzem, elakadtam. Miatta élvezetes az amúgy unalmas, adminisztratív része a kórházlátogatásnak. Sokat jelent a visszajelzése, hogy még olyankor is fejlődjek, amikor épp nem veszek részt semmilyen képzésen. És ez csak egy apró szelete az ő munkájának... El sem tudom képzelni, hogy ő ne legyen benne a csapatban, megszakad a szívem, ha elmegy. De remélem erre soha nem fog sor kerülni." (Fejes Noémi)

"Történjen bármi a kórházban, Beára mindig számíthatunk. Legyen szó nappalról-éjszakáról, hétköznapról-hétvégéről, mindig rendelkezésünkre áll nagy szívével, okos meglátásaival, építő tanácsaival. Bea az, akinek a beszámolóra adott válasza hosszabb, mint a beszámoló maga. Mert fontos neki az, amit gondolok, érzek. Rengeteget dolgozik és ezerrel pörög, de egy szabad perce mindig van rám. Elvileg a főnököm - gyakorlatilag a barátom.) (Hajdú Virág)

"Beától megtanultam, hogy legyen magammal türelmes és akkor látni fogom a fejlődésemet. Emellett nagyon sokat tanultam tőle a magabiztosságról és mindig feldobják a napjaimat a beszámolóimra adott válaszai, tanácsai és a már többször ismételt kijelentése, hogy örül hogy az önkéntes csapat tagja vagyok és büszke rám. Ezek mindig nagyon jól esnek." (Helmeczy Gréta)

"Amit Beától kaptam, rengeteg iránymutatást, bátorítást, kedvességet, vidámságot és még sok mindent tudnék ide sorolni. Amikor megtudtam milyen komoly szakmai háttere van az alapítványnak, tudtam, hogy én is a csapat tagja szeretnék lenni. Része egy ilyen jól működő szervezetnek, ahol a pozitív kisugárzást első perctől lehet érezni az embereken. Ezt először vele való találkozásunkkor éreztem! Szeretem nagyon a beszédhangját, egyszer volt szerencsém hallani ahogy énekel. Szívesen hallgatnám még!! Olyan érzése van az embernek, hogy még.... Nagyon szívesen olvasom a visszajelzéseit a beszámolókról. Az iránymutatása, támogatás elengedhetetlen. A beszámolókat is szívesen írom, mert "kiírom" magamból az eseményeket és mert tudom, hogy Bea időt szakít rá, hogy elolvassa és reagáljon rá. Szükség van a tapasztalataira (az övére is!). Na hát ez nem lett két mondat, sajnálom. Nem tudtam ennél rövidebben leírni, és még lehetne mit... Szükségünk van rá'" (Pákozdi Szilvia

(Bea zenés képzést tart.)

"Bea támogató és mindig kedves, jó akár csak a közelében lenni. Odaadó és mindig számíthatunk rá. Én így tudnám jellemezni :)" (Tóth Szandra)

"Ha Beára gondolok, a legelső, amik eszembe jut, egy idézet, A kis hercegből:,,Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat.” (Csigeti Nanda)

"Bea minden emailjében megköszöni a munkánkat, és kedves szavakkal köszön (szép napot, hetet, sok nevetést stb) Tartottunk együtt zenés foglalkozást, hihetetlen, hogy mennyi mindenre tud egyszerre figyelni. Mosolyog egyik kezével csörgőzik, másikkal bábozik, a társa és a gyerek is maximális fókuszt kap, a fejében pedig már a szórakoztatás következő szintjeiből válogat, tervez - mindeközben gyönyörűen énekel... Minden találkozáskor meleg mosollyal és kedves szavakkal üdvözöl ,akkor is ha nagyon fáradt. (Bár ez a kedvesség Nevetnikékesekre általában igaz, lehet hogy a munkatársakról ragad át, hogy ez a norma.) Bea nagyon intelligens, megoldásai, ötletei és munkamorálja a kapcsolattartásban és problémamegoldásban is kulcsfontosságú az összehangolt működésben. Nagyon rugalmas is, ha kell pár órával foglalkozás előtt átszervez mindent,ha valaki hirtelen kiesik. Az egyik osztályon a nővérszoba felújítása miatt eltűnt a dobozunk. A bent lévő nővérek nem tudták merre lehet. A főnővért nem érték el telefonon. Beát felhívtuk, pár percen belül ( valószínűleg több telefonkapcsolással, persze ezt nem kötötte az orrunkra...) a nővérek Bea friss információi alapján kihalászták a dobozunkat egy olyan helyről amiről nem hallottunk soha... Bea nélkül nem ment volna ez sem. Remélem sikerül megtartani.❤" (Rónai Kíra)

"Rengeteg empátia és megértés. Olyan helyzetekre vonatkozólag is, amiket nehéz volt megosztanom másokkal de ő mégis nagyon diszkréten és helyén kezelt minden velem kapcsolatos információt, amiért nem lehetek elég hálás neki!" (Tyukodi Dorka)

"Amit Beáról tudni kell: Lelkiismeretes, szorgalmas, kreatív, terhelhető/strapabíró, emellett végtelenül kedves, pozitív, jókedvű, jó modorú személyiség. Amiért személy szerint leginkább szimpatikus azok a humoros egysoros beszólásai/megjegyzései voltak." (Akucs Péter)

(Bea és mentorai)

"Harmadjára ugrottam neki a feladatnak és egyre nehezebbnek éreztem megírni. Nem azért, mert nem lenne mihez nyúlni, hanem hogy a lehető legjobban szeretném megfogalmazni,  hogy milyen csodálatosnak találom amit Bea csinál nap mint nap. Köszönettel tartozom neki a türelméért, a kedvességéért, elfogadásáért és a támogatásáért. Csodálom azt a lelkesedés és hivatástudatot amivel elvégzi a feladatait. Remélem sikerül Beát megtartani :)" (Hallósy Eszter)

"Bea a kórházi programunk lelke, motorja, karmestere, "pótanyukánk", egy két lábon járó (sokszor négylábú kutyikkal kísért) Csoda. Lelkiismeretes, szorgalmas, érzékeny, kedves és még humora is van - gyilkos kombó :) Nekünk: önkénteseknek, az alapítványnak, a gyerekeknek szükségünk van Rá - arra amit és ahogy ő képvisel." (Árkus Vanessza)

"Most aztán nehéz feladatot adtál. Nincs olyan amit ki tudnék emelni, olyan sokmindent tanultam tőle (és tőletek is, nem is tudnám feltétlen visszaidézni hogy kitől mit), hogy nem tudok kiemelni egyet. Miután elküldöm a beszámolót egy foglalkozásról, a következő pár napban azt várom, hogy mikor válaszol mert mindig van valami jó észrevétele, dicsérete, vagy akár csak megerősíti, hogy ez-az tényleg fura. Nagyon szeretem olvasni ezeket a válaszleveleket, mindig van bennük valami amit érdemes megfontolni, beépíteni. Noha nekem nem tartott képzést még, de az egyik alkalommal ott voltam és láttam milyen lelkesen, rutinosan és élvezhetően csinálja. Nagyon jó hangulat uralkodott végig és közben volt okosítás is tökéletes ritmusban adagolva." (Herget Máté)

".....Mindig építő jellegű a válaszlevele, mikor jelentést küldök a beteglátogatásról. Segítőkész, mondataiban érezni, szívvel lélekkel csinálja. Szívügyének tekinti." (Juhász Kata)

"Bátrabban vállalom fel magam előtt,  amit érzek és gondolok, mert belső hangként ott hallom ahogy azt mondja nekem: Értékes ember vagy!" (Fischer Szilveszter)

"Bea! Lételeme vagy az alapítványnak, hiszen tőled tanultam meg a nevettetés csinját-bínját, és még van is mit tanulnom tőled. Köszönöm neked, hogy mindig tudsz segíteni, bátorítani, illetve tippeket adni 1-1 beszámolóm kapcsán, mert a visszajelzésed nélkül valószínűleg nem tudnék mindig ennyire motivált lenni a foglalkozásokat illetően. Köszi, hogy vagy!:)" (Kerékgyártó Kata)

"Körülbelül egy fél éve vagyok jelen az Alapítványnál, Beát már a legelejétől kezdve egy olyan nyitott, kedves embernek ismerem, aki mindig vidáman és lelkesen fogad a házban, és megkérdezni hogy vagyunk :) Nagyra értékelem a munkáját, ő interjúztatott, alapképzéseket tartott, és nála tartottam a bemutató foglalkozásom, ezek mindegyike egy külön élmény volt. Hálás vagyok neki, hogy egy-egy foglalkozásról írt beszámolómra nem egy leoké-zást kapok vissza, hanem egy olyan levelet, amiben minden gondolatomra külön reflektál, hasznos tanácsokkal és tapasztalataival lát el. (Erdélyi Eszter)

"“Bea egy olyan ember, aki csupán csak a jelenlétével nyugalmat, pozitivitást és szeretet áraszt. Amikor csak annyit kérdez, hogy “hogy vagy?”, akkor teljes őszinteséggel tudok válaszolni, mert tudom, hogy ő nem csak kedvességből érdeklődik, hanem azért mert tényleg érdekli. Remélem még sokáig fogja a Nevetnikék csapatát erősíteni, mert egy ilyen személyiségre, amilyen ő, mindig és mindenhol szükség van!” (György Noémi)

"Az első szavak amik eszembe jutnak Beáról: példakép és hála. Hihetetlen a szakértelme, a kedvessége, a gondoskodása, mindig lehet Rá számítani és egyszerűen nélkülözhetetlen az Alapítványnál. Hálás vagyok, hogy megismerhettem és remélem még sok-sok beosztást fogok Tőle kapni!" (Füredi Fruzsi)

"Én Beának nagyon köszönöm azt, hogy ennyire számon tart minket egyesével, és a munkásságunkat is, sőt, hogy mindig előre értesíti minket, hogy azon az osztályon hány, és milyen gyerekek vannak, ahová épp be vagyunk osztva. Fantasztikus ez a fajta precizitás, ahogyan Ő dolgozik!" (Gaibl Eszter)

"Bea számomra a megnyugvás szigete. Amikor találkozunk (de még akkor is, ha e-mailt kapok tőle), meggörbíti a teret, elveszi az élét a tárgyaknak, hirtelen könnyebb lesz minden. Végtelen empátiával és őszinte kíváncsisággal fordul a világ felé, a humorával pedig bekúszik az agyamon keresztül a szívembe és tűzijátékként szétrobbantja a békét és a biztonságot, hogy azok vérré váljonak az ereimben és aktivizálják az agyam azon részeit, ahol a kreativitás, a proaktivitás és a pozitív szemlélet lakozik. Megteremti a teret, ahol inspirálódni és alkotni lehet (meg sokat nevetni is)." (Kerekes Zsófi)

(a kórházi önkéntesek)

Andi csendeskönyveit pár napig őrizgetjük a Nevetnikék házban, és mindenkinek mutogatjuk, hogy milyen szépeket lehet készíteni, majd fájó szívvel megválunk tőlük, és becsempésszük a kincsesládába, hogy egy pici gyerek kapja meg. Annyira szépek, egyediek, kreatívak, és különlegesek, hogy még nekünk felnőttként is nehéz megválnunk tőlük, úgyhogy egészen biztosak vagyunk benne, hogy a gyerekek is szívesen őrizgetik. Szerencsére Andi nem csak otthon varrogat, hanem eljön néha a játékkészítő műhelyekre is, így nem csak a munkáit csodálhatjuk meg, hanem élvezhetjük a társaságát is, azt a pozitív kisugárzását, humorát, ami minden alkalommal jellemzi őt. Szívesen tanul másoktól, és rengeteget tanít másoknak, már csak azért is megéri csatlakozni a műhelyekhez, hogy ilyen fantasztikus emberekkel találkozhassunk!

Honnan hallottál először rólunk, és miért döntöttél úgy, hogy csatlakozol a játékkészítők csapatához?

Először akkor hallottam a Nevetnikékről, mikor a házra gyűjtöttetek. Azt tudni kell, hogy én nem nagyon szoktam pénzt adományozni. De ebben az esetben, miután utána jártam mivel is foglalkoztok azt gondoltam és gondolom most is, hogy ez a gyermekek testi gyógyulásához nélkülözhetetlen. Ha a lelkük jobban van, a testük is gyógyul. Úgyhogy kétszer is utaltunk családilag a ház megvásárlására.
A játékkészítés szintén nagyon fontos része a programotoknak és ide mindig nagyon jó eljönni, szuper emberekkel együtt készíteni a játékokat a kincsesládákba. Meggyőződésem, hogy ezeknek a játékoknak varázserejük van. Nekünk nem nagy dolog elkészíteni, de a gyerekeknek hatalmas erőt ad. Ezért amikor tehetem, jövök. Szeretem.

Te vagy az egyik legaktívabb csendeskönyv varró önkéntesünk, ráadásul szebbnél szebbeket készítesz. Miért ezt szeretted meg legjobban a sok választható tevékenység közül?

Hogy a legaktívabb lennék, azt nem hiszem. De nem is ez a lényeg. Inkább az, hogy mindig készítsünk annyit, amennyire szükség van.
Kipróbáltam magam mindenfélében. Voltam falat festeni a kórházban, járok a játékműhelybe manóskodni, de a csendeskönyv készítésben tudom igazán kiélni magamat. Ez az amivel talán a legtöbbet tudom hozzátenni a munkátokhoz. És bizony nekem is nagy örömöt okoz. Tele a fejem ötletekkel, nagyon szórakoztató kitalálni és megvarrni. Sajnos az időm nekem is kevés, de csinálom amikor tudom.

A Te életedre milyen hatással van az önkéntes program, a nevetnikék? Bármilyen szempontból hozott változást számodra?

Hozott bizony! Hú, ezt megpróbálom rövidre fogni. Először is aki ismer engem tudja, hogy én alapból egy nagyon pozitív, nyitott ember vagyok. A kolléganőim sokszor mondták, hogy feltöltöm Őket energiával, ezért szeretnek a közelemben lenni. És itt megtapasztaltam miről is beszéltek eddig. Mert ha ide jövök én is úgy megyek haza, hogy az elemeim túltöltve és várom a következő lehetőséget. Ez a rengeteg csodálatos ember, aki nap mint nap teszi hozzá a különféle feladatokhoz azt amit Ő tud hozzáadni, ez varázslatos. Nagyon jó köztük lenni, velük együtt dolgozni.
Lehet, hogy eszembe se jutott volna, ha nem hallom a Ditz Edittel készült interjút, de én is voltam kiskoromban kórházban és csak rossz emlékeim vannak. Kb öt éves voltam mikor kivették a mandulámat, minden reggel még sötétben felkeltettek mindenkit és mondták, hogy ne sírjunk. Persze mindenki sírt. Másodszor a vakbelemmel voltam két hétig. Anyukámék nem látogathattak, csak egy üvegajtón keresztül láthattuk egymást. A Mamám hozott egy narancsot, de azt sem kaphattam meg. Nagyon rossz volt. De akkor még nem volt Nevetnikék.
Amit Ti kórházlátogatóként csináltok, az számomra csodálatos dolog és bár én erre nem lennék képes, de ha a háttérből ezt bármi módon tudom támogatni, segíteni, akkor azt megteszem.
Hogy bármilyen nehézség kerül az utatokba, beindul az összefogás és nincs lehetetlen. És ez nagyon fontos. Hogy együtt dolgozunk. Mindegy hogy ki mennyit és mit tesz hozzá, az egész számít. Azt hiszem még pozitívabbá tett és megerősített, hogy része lehetek.

Többször is említetted, hogy a Nevetnikék a kedvenc alapítványod. Számodra mit jelent a Neventikék, mivel érdemelte ki a kedvenc jelzőt?

Ezt nem biztos, hogy meg tudom fogalmazni. Nagyon sok szuper alapítvány működik és fontos munkát végez legyen szó állatokról, betegekről, idősekről, stb. Mind megérdemli a támogatás bármilyen formáját. Nekem a gyermekek mindig fontosak voltak. Nem ér nevetni, de a gyerekkori karrierálmom is kimerült abban, hogy anyuka legyek ha megnövök. Ahogy egyre jobban megismerem a munkátokat, az embereket, hogy fiataltól idősebbekig, lányok, fiúk, diákoktól a nyugdíjasokig, bármi is a foglalkozásuk itt mind, együtt, ugyanazért, a gyermekekért dolgozik. Hogy hitelesek vagytok. Hogy tényleg minden pénz és felajánlás és munka és minden a programokra van fordítva. Hogy magába szippantott ez a munka és csepp lehetek ebben a tengerben. Hogy az a pici amit én adni tudok bele valakinek igenis nagyon számít.
Igen! Ti vagytok a kedvenc alapítványom és ezt mindig elmondom, amikor csak tudom. Komolyan gondolom!

Mivel bátorítanád azokat, akik még csak most fontolgatják, hogy jelentkezzenek játékkészítő önkéntesnek?

Mindenképpen próbálják ki. Ne parázzanak, ha két balkezesnek is gondolják magukat, mert ide nem kell semmi olyan képesség ami nincs meg mindenkiben. De tényleg! Nagyon jó kikapcsolódás.
Ha valaki csapatépítésre szokta vinni a dolgozóit érdemes benevezniük egy játékkészítésre. Mindig garantáltan jó a hangulat és csodák születnek a kezek által.
Ha egyszer eljön valaki, számítson rá, hogy máskor is jönni fog. Mert a játékokat csak szeretettel lehet készíteni, ez a készítőt szupererővel tölti fel és ezt a szupererőt újra használni akarja majd.

Luca közvetlenségének, vidámságának, mosolyának nehéz ellenállni. Amikor belép a kórterembe, már valami olyan cuki hangulat keletkezik, amihez a gyerekek szívesen kapcsolódnak. Alig a járványhelyzet előtt kapcsolódott be, de egyike volt azoknak a tagoknak, akik a távolból is amennyire lehetett, kivették a részüket, és az elsők között kapcsolódott be újra a közös szerepvállalásba, amint visszajöhetett Pécsre. A házfelújításban is kivette a részét, jelenleg pedig lelkesen gyakorol ukulelén, hogy a zenével is gyógyíthasson. Luca őszintesége, stabilitása és nyitottsága már sokszor átlendítette az egész csapatot is a nehéz helyzeteken. Nagyon örülünk, ha még sokáig gazdagítja jelenlétével a nevetnikékeseket.

Te kórházlátogató önkéntesként erősíted a csapatot már nagyon régóta, számtalan foglalkozás lehet a hátad mögött. Bár lehet, nehéz kiválasztani, de mégis, melyik volt a legemlékezetesebb kórházi foglalkozásod eddig, és miért?

Na jó, ezt jól kezdjük, már megint egy keresztkérdés. Valóban nagyon nehéz egyet kiemelni, nem tudok választani. Rám azok a foglalkozások vannak nagy hatással mikor sikerül úgy igazán megnyitnunk egy gyereket. Sokszor főleg az olyan gyerekek, akik hosszú ideje bent vannak, ráadásul nincs velük szülő, nagyon zárkózottak, elutasítóak tudnak lenni, van, hogy akár egyenesen elküldenek haza. Nos, az ilyen fogadtatásból igazán felemelő érzés egy nevetéssel teli vidám hangulatú délutánt varázsolni. De ha csak az elmúlt időszakból kell felidéznem párat: Csodás volt több hét kihagyás után látni egy állandó kis betegünk hatalmas fejlődését, igazán jót beszélgetni egy 16 évessel, viszont látni az elefánt fülű énem élethű mását egy gyerekrajzon, (még koronát is kaptam!), vagy a legszürreálisabbnak tűnő fejbőlmesélésekből is kihozni valami olyat, amin mi nevetünk végül a legjobban. Legutóbb például aranyrépa főzeléket ettünk, amitől megtanultunk repülni. Ha valaki esetleg tudja a receptet, feltétlen szóljon!

Számodra milyen szerepet tölt be a foglalkozásokon a párod? Miért fontos, hogy legyen melletted társ a beteg gyerekekkel való foglalkozások közben?

Nagyon szeretem, hogy mindig ketten megyünk foglalkozást tartani, ez nálunk egy aranyszabály. Az elején, mikor még zöldfülű voltam, ez kifejezetten biztonságérzetet adott. Nem mintha félnék a gyerekektől, de azért valljuk be, annyi féle szituáció történhet egy kórházban, amit egyedül nehéz megoldani, meg aztán ott volt a kezdeti lámpaláz is. Még így több év után is nagyon nagy támasz az, hogy mindig van egy biztos párom. Viszont most már inkább azt emelném ki, hogy a legnagyobb előnye ennek a felállásnak, az az, hogy mindig más párosítások vannak. Mivel ez egy nagyon színes csapat, ahol mindenki másban tehetséges és ügyes, ezáltal rengeteget tanulunk egymástól és folyamatosan húzzuk fel egymást különböző területeken. Így minden foglalkozás menete ilyen értelemben is kicsit más lesz, mindig tudunk egymásnak mutatni valami újat. Ezáltal ki tudunk hozni egymásból olyan dolgokat, ami a másik ember nélkül lehet, hogy sosem mutatkozott volna meg. Egy nagyon jó példa erre Virág, aki már el sem tudja képzelni a foglalkozásokat a hangszere nélkül, és ha vele kerül össze az ember, akkor bizony ott zene lesz és éneklés, még akkor is, ha maximum a bocibocitarkát pötyögted el néha a zongorán még a zenei karriered csúcsán. De szerintem mindenkinek van egy ilyen „komfort eszköze”, amit általában használ a foglalkozáson. Nekem leginkább a bábozás és a mese az. Ebbe jól „bele tudom kényszeríteni” a páromat, akkor is, ha ő úgy érzi nem olyan ügyes az ilyesmiben. Szerintem mindig nagyon jó dolgok sülnek ki az ilyen szitukból, és ezekből adódik az, hogy bemész foglalkozásra és úgy jössz ki, hogy nahát, még ebben is jó vagyok?

Most nehéz témát fogunk érinteni, de mivel kórházi munkáról van szó, muszáj rákérdezni. Amikor adományt gyűjtöttél, Te a gyászcsoportra kértél támogatásokat. Miért tartottad ezt fontosnak? Volt olyan, hogy elvesztettél egy számodra fontos gyermeket? Ha igen, hogyan érintett ez, és hogyan lehet ilyenkor ezt feldolgozni?

Szerintem a „régi motorosok” közül én még kifejezetten a szerencsésebbek közé tartozom, hiszen „csak” egyszer kellett megtapasztalnom, hogy milyen, amikor egy olyan gyerektől kell elbúcsúzni, akit a kórház falai között ismertem meg. Itt vissza is térnék az első kérdésre, ahol rögtön ezer és egy pozitív élmény jutott az eszembe emlékezetes foglalkozásként, de azt kell, hogy mondjam, ez is magasan ott van az legmeghatározóbbak között. Őszintén szólva egyáltalán nem voltam felkészülve erre a szituációra, és saját magamat is megleptem azzal, hogy mennyire megrendített és érzékenyen érintett a hír. Emlékszem, foglalkozás közepén tudtam meg, hogy aznap abba a kórterembe már nem kell bemennünk, és ettől kezdve teljesen lefagytam, nem is tudtam már igazából jelen lenni. És akkor itt jön be a második kérdés, hogy mit jelent számomra a párom egy foglalkozáson. Hatalmas segítség volt ebben a helyzetben, hogy velem volt Zsófi, aki rögtön észrevette, hogy ez nekem nem fog most úgy menni, mint más napokon. Kezébe vette az irányítást és végig támogató volt. Azt a napomat onnantól kezdve ez a hír határozta meg. Így utólag nézve hálás vagyok azért a napért, hogy úgy alakult, hogy Zsófi volt a párom, aki nagyon szépen kezelte a helyzetet. A foglalkozás után pedig rögtön egy nagyon jó barátommal lehettem, aznap több számomra fontos emberrel is tudtam erről beszélgetni, és még egyedül is volt néhány órám, hogy tudjak gondolkodni a történteken. Pár nap múlva Glória vezetésével tartottunk egy kis beszélgetős megemlékezést, és végül ennek segítségével sikerült ezt az egészet helyre tenni magamban. Ennek a napnak a hatására már akkor megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy mennyire fontosnak tartom, hogy szánjunk időt és energiát erre a témára, hogy lássuk azt, hogy ez is ennek a munkának a része. Az én életemben ez volt az első ilyen helyzet, hogy ilyen közelségből tapasztaltam egy gyerek halálát, ráadásul egy olyan gyerekét, akivel több alkalommal is foglalkoztam. Ha lehet ilyet mondani, akkor azt mondom, hogy hálás vagyok, hogy ez a Nevetnikéknél történt meg, ahol hatalmas figyelem van fordítva arra, hogy az ilyen eseteket közösen feldolgozzuk, az érzéseinket kimondhassuk és a kérdéseinkre választ kapjunk. Az utóbbi időben kifejezetten érdekel a gyászfeldolgozás, valószínűleg azért, mert tudom magamról, hogy egyelőre még nagyon nehezen tudom ezt a témát kezelni. Már egészen fiatalon találkoztam közvetetten gyászfeldolgozó terápiával, mert a gimnáziumi osztályfőnököm mellékállásban ilyen csoportokat vezetett. Sokat beszélgettem vele erről, és már akkor láthattam, hogy mekkora segítség lehet egy ilyen csoport egy ember életében. Úgy gondolom, hogy minden kórházi dolgozónak, szociális munkát végző embernek biztosítani kellene ezt a lehetőséget, de sajnos ettől még nagyon messze vagyunk. Addig is örülök, hogy a Nevetnikéknél már ez is a megoldandó céljaink között van, ezért ahogy én tudok, szeretnék segíteni abban, hogy ez mielőbb megvalósuljon. Mindezek hatására, rögtön magaménak éreztem ezt a projektet, még ha elsőre egy nehéz témának is tűnik.

Te azon kevesek egyike vagy, aki több szervezetben is kipróbálta magát. Sőt, azon kevesek egyike, aki nagyon régi motoros, és az elmúlt évben azért sok nehézségből is kijutott a szervezetnek. Amikor a közeljövőt tervezed, mégis tényező a Pécsen maradás, hogy nevetnikékes lehess. Mi az, amit itt megkapsz, miért szeretnéd még kiélvezni a nevetnikékes létet pár évig?

Valóban dobogós helyet kap az Alapítvány az amelett szóló érvek között, hogy az elkövetkezendő években is Pécsen folytassam az egyetemi tanulmányaimat. Igazából csak érzem, hogy nem volt még elég, és bőven van még dolgom itt. Több szervezetbe is beleláttam már, de ritkán találkoztam ennyire elfogadó, jól szervezett, emberközpontú társasággal, mint a Nevetnikék. Én kifejezetten ragaszkodó típus vagyok, de ennek tudatában is úgy érzem, hogy nagyon nehezen találnék még egy ilyen közeget egy másik városban. Úgy érzem, hogy itt minden perce a munkámnak megtérül, és minden energiát, amit a közösségbe és a foglalkozásokba fektetek többszörösen kapom vissza. Klisé, de teljesen önmagam lehetek itt, mind a hibáimmal (például, hogy nem írom meg időben az interjút amire felkértek) mind a jó tulajdonságaimmal együtt, ezért itt kifejezetten tudom kamatoztatni azt, amiben szerintem tehetséges vagyok. Mindamellett, hogy egy ilyen közösség tagja lehetek, a folyamatos fejlődésre és tanulásra is meg van a lehetőségem, ami egész életemben hasznos lesz majd, főleg úgy, hogy gyógypedagógusnak készülök.

De ha egy mondatban kéne válaszolnom egyszerűen csak imádok itt lenni, akkor meg miért mennék bárhová is?

Mivel bátorítanád azokat, akik még hezitálnak, hogy jelentkezzenek kórházi önkéntesnek?

Én cserkész vagyok, ami egy másik meghatározó része az életemnek ezért erre a kérdésre egy idézettel válaszolnék, amit a cserkészet alapítója fogalmazott meg magáról a cserkészetről, viszont úgy gondolom, hogy a kórházi önkéntességre is tökéletesen ráillik.

„…nem valami homályos vagy bonyolult tudomány, inkább mosolygós játék, ha helyesen fogod fel. Egyszersmind nevelő hatású és alkalmas arra, hogy gazdagítsa azt is, aki ad, és azt is, aki kap.”

A játékkészítő önkéntesek külön szeretnek abba a csoportba jönni, amelyikbe Évi is jön, mert olyankor nem csak játékot készítenek, hanem közben finomságot is csemegéznek, Éva ugyanis mindig készül valami jósággal. A műhelyeken a vidám lazasága átragad mindenkire, és hamar jó hangulat lesz úrrá a csapaton. Ő az a vagány nyugdíjas, aki pusztán azért iratkozik be divatszabó szakra, mert megteheti, és azért segít gyerekeknek, mert ez jó móka. Az életszemlélete, energiája, humora, lazasága mintául szolgál mindannyiunk előtt.

Te mikor és hol hallottál először a Nevetnikékről, és miért jelentkeztél játékkészítő önkéntesnek hozzánk?

Amikor a házra gyűjtöttetek, az egyik önkéntesetek/nagykövetetek, Árkus Vanessza posztját láttam meg. Az sem volt kérdéses, hogy lehetőségemhez képest anyagi támogatással is hozzájárulok a gyűjtéshez, de ahogy alaposabban tájékozódtam, megtaláltam a jelentkezési nyomtatványotokat is. Így indult a csatlakozásom az önkéntes csapathoz egy éve.
Nemrég lettem nyugdíjas, amit nagyon vártam, de nem azért, hogy otthon üljek. Gyerekkorom óta mindig rajzoltam, alkottam valamit. Van a kézművességnek olyan ága, amihez hobby-szintnél jobban értek, és van, amit folyamatosan tanulok, de kétségtelenül az életem része valamilyen alkotás. Úgy gondoltam, hogy a játékkészítő csapatnak hasznos tagja lehetek. Remélem, így is van!

Most már lassan több, mint egy éve rendszeresen segíted a nevetnikék munkáját. Milyennek éled meg ezeket a műhelyeket? Miért éri meg hónapról-hónapra besegíteni a műhelyeken?

A műhelyek hangulatáról csak jókat tudok mondani, nagyon szeretek ott lenni! Kalákában dolgozni mindig sokkal jobb, mint egyedül! A csapat - bárhonnan érkezünk is aznap - átveszi azt a hihetetlenül pozitív, optimista, jókedvű légkört, ami az egész alapítvány legfontosabb jellemzője! Csak közhelyeket tudok mondani, de mind igaz: a soha fel nem adás, a teremtő energia, a kifogyhatatlan ötletek, a gyermekmosolyok ígérete megtöbbszörözi az energiákat. Jó ott nekem!

Amikor te elkezdted, még a régi helyünkön, a Nyár utcai kórházban voltak a műhelyek, ami nagyon más kinézetű és hangulatú volt, mint a szeretetkuckó. Milyen érzés az új házikóba megérkezni?

Bár a csapatszellem és a hangulat feledtette a zord körülményeket a régi helyen is, most érezni igazán a különbséget, hogy hazamegyünk!

Nem olyan régen, bár hezitálva, de elvállaltad a nagyköveti adománygyűjtő szerepét is. Mi okozta számodra a legnagyobb meglepetést a gyűjtés során?

Elsősorban az, hogy képes vagyok rá! Kívül esik kissé az ilyesmi a komfortzónámon. A közösségi médiát csak korlátozottan használom, az ismeretségi köröm jellemzően nem tehetős személyekből áll, és tudom, hogy mindenki életéhez kötődik több civil szervezet is, akik szintén támogatásra szorulnak. Szóval nem nagyon hittem benne, hogy ebben én jó lehetek, de a kitűzött cél teljesült! Senkit sem kerestem személyesen, csak a posztjaim voltak a netes felületen, ezért rendkívül megható és megtisztelő, hogy az ismerőseim hitelt adtak a szavaimnak! Nem csak az adományokra gondolok, hanem a megosztásokra, a like-okra és arra a pár személyre, akik a lelkesedésem nyomán gondolkodnak rajta, hogy csatlakoznak valamelyik önkéntes csapathoz!

Mivel bátorítanád a habozókat, miért csatlakozzanak a nevetnikékhez?

Csak azt tudom ismételni, amit az első posztomban írtam: mert nemes a cél, mert tiszta a szándék, mert remek a hangulat, mert ilyen nincs több, mert jó egy ilyen csapat tagjának lenni!

Kassai Andi évek óta járja velünk a kórházi folyosókat, kórtermeket, rendelőket, és fest megállíthatatlanul. Rengeteg gyönyörűség született a keze munkája során, viszont a mai napig olyan szerényen áll egy fehér falfelület elé, mintha életében először festene falra. Kitartó, lelkes, odafigyelő, mindig tanul, fejlődik, és kiveszi a részét a munka nehezéből is ha kell, festés előtt pakol, festés után takarít. Viszont ha ecsetet vesz a kezébe, megáll a levegő, koncentrál, hogy a legprecízebb munkát adja ki a keze közül, és miközben alkot a gyerekeknek, ő maga is kikapcsolódik és feltöltődik. Vele jártuk körbe, miért is érdemes a mesefalfestő programunkhoz csatlakozni.

A pécsi interaktív mesefalfestésen találkoztunk először, egyike voltál azoknak, akik beugrottak segíteni a végén, hogy kész legyen az átadóra. Miért jelentkeztél akkor mesefalfestő önkéntesnek, és a kezdeti elvárásokhoz képest mit kaptál?

Azért jelentkeztem, mert szerettem volna kipróbálni magamat ezen a területen. Festeni szeretek, éppen ráértem azon a hétvégén és miért is ne? Több főből álló csapat gyűlt össze aznap, így egy kicsit kívülállónak éreztem magam. De mindenki jókedvű volt és ez hamar rám is ragadt. A festés elején azt gondoltam, hogy biztos, hogy nem tudom megcsinálni a rám bízott falfelület megfestését. De a nevetnikékesek olyan kedvesek és segítőkészek voltak, hogy rögtön bebizonyosodott az ellenkezője.

Amelyik programban csak lehetett, magaddal hoztad a lányodat is, aki egy nagyon kis életvidám, mosolygós kislány, ritka kincs. Miért fontos számodra, hogy ezt az önkéntes kultúrát benne is elültesd? Milyen hatással voltak a lányodra a nevetnikékes élmények?

Az egyik kincsesláda festésre vittem el a lányomat, valamint egy játékkocka készítő délutánra,ami a Gyermekklinika udvarán zajlott. Igazából nem feltétlenül az önkénteskedést mutattam meg ezzel ( persze egy kicsit azt is) , hanem azt, hogy milyen jó dolog a beteg gyerekeken segíteni, akár egy játék készítésével. Egyébként a lányom is nagyon szeret festeni. Természetesen jó hatással voltak rá ezek a pillanatok, sok rokonunk látta a festésről a képeket. Sokan gratuláltak neki.

A házavatón említetted, hogy még nagyon sok évig szeretnél jönni mesefalat festeni. Mi az, amit adnak Neked ezek az alkalmak? Miért éri meg hónapról-hónapra, évről-évre eljönni kifesteni egy kórtermet?

Nem könnyű ezt megfogalmazni. Ha nagyon egyszerűen fogalmazok, akkor nagyon szuper az, hogy reggel 8-kor bemegyünk a fehér falú kórterembe és délután 4-kor már föl van feste minden, amivel egy gyereket meg tudunk örvendeztetni. A festés nagyon megnyugtató és nagyon látványos. Egyszerűen: szeretem!

Volt olyan, hogy sikerült elcsípni egy gyermek reakcióját a falfestést látottak kapcsán? Hogy reagált rá, és milyen hatással volt ez rád?

Szinte mindig működő osztályra megyünk festeni. Többször volt olyan, hogy kijöttek a kórteremből a gyerekek és csak álltak, néztek minket és mosolyogtak. Egy ilyen alkalom során az egyik lábadozó kisfiú ott állt mögöttem és azt mondta, hogy ő egyáltalán nem tud festeni. Én meg a kezébe adtam az ecsetemet és együtt festettünk egy darabig. Utána megkérdeztem tőle: "Na ugye, hogy tudsz festeni? " S a kisfiú mosolyogva bólogatott.

Ha nem nevetnikékes vagy, mit csinálsz? Az eredeti munkád kapcsán van-e bármi amit be tudtál építeni a nevetnikékes tapasztalatokból?

Egy pécsi általános iskolában vagyok tanítónő. Imádom a munkámat és a gyerekeket! Nagyon szeretek velük lenni, imádom a gyermeki gondolkodást és az őszinteségüket. Mit tudtam beépíteni a nevetnikékes tapasztalataimból? Azt, hogy mindig emberségesnek kell maradni.

Mi a legviccesebb emléked a festésekről?

Az pont az első festésemen történt. Egy hosszú folyosót festettünk, amikor a kezem véletlenül hozzáért a kapcsolóhoz és egy pár másodpercig koromsötét lett miattam. Annyira megijedtem én is, hogy hirtelen nem találtam a kapcsolót. (Érdekes lett volna így festeni.) Aztán persze nagy zavaromban felkapcsoltam a villanyt és jót nevettünk mindannyian.

Szilveszter 2022 őszén csatlakozott hozzánk, és ő volt az első önkéntes, aki a jelentkezés pillanatától az első foglalkozásáig minden mozzanatról facebook posztban számolt be az ismerőseinek. Mi, akik évek óta szervezzük a kórházlátogató programot, ugyanolyan izgalommal olvastuk az élménybeszámolóit mint azok, akik most hallottak először a Nevetnikékről. Szilveszter energiája, pozitivitása, vidámsága könnyen átragad a gyerekekre, ezt viszont megspékeli tudatossággal, így pontosan tudja, hogy mikor milyen dicsérő mondattal tud valódi biztonságot nyújtani a gyerekeknek.

Nem olyan szakmád van, ami gyerekekhez köthető, sok önkéntesünk teljesen más területről érkezik. Mivel foglalkozol a civil életben, és miért döntöttél úgy, hogy jelentkezel kórházi önkéntesnek a gyerkőcök mellé?

Más szervezeteknek, és a nevetnikéknek is vannak olyan programjai, ahová könnyű beugrani egyszer jótékonykodni. A kórházi programba viszont hosszú kiválasztási és felkészítési folyamat után lehet bekerülni, és hosszú távú elköteleződést kíván, ráadásul nem is könnyű terep. Te hogy élted meg a kezdeteket, milyen volt végigjárni a felkészítést?

A foglalkozások közben hogyan tudsz elvonatkoztatni a körülményektől? Mégis csak beteg gyermekekkel, kórházban történik a játék.

Ide nekünk az oroszlánt is! - így indultunk neki az évnek, tele örömmel, hálával, és bizakodással, ha sikerült összegyűjteni a pénzt a házikóra, és megvásárolni, akkor nincs más akadály előttünk, és megtudjuk valósítani mindazt az álmot, amit oly régóta dédelgetünk magunkban... Alig pár napnak kellett eltelnie ahhoz, hogy kiderüljön, azért nem olyan egyszerű az élet továbbra sem.

A Bajnok utcai ház kapcsán hamar kiderült, hogy súlyos szerkezeti problémák vannak vele. Az emeleti födém megerősítése komoly szakértelmet kíván, és csak a födém javítása sokkal magasabb költségekre rúg, mint amennyit mi a kampány során összegyűjtöttünk a felújításra. Nehéz volt meghozni, de végül úgy döntöttünk, hogy elengedjük most az emeletet, akár azon az áron, hogy később ez még komoly nehézséget fog nekünk okozni, és a földszint felújítására koncentrálunk, hogy mielőbb átköltözhessünk, hisz a Nyár utcai kórház bezárásának bárdja azért ott lebegett a fejünk felett.

Miközben mi ezen törtük a buksifejünket, megnyertük a Made in Pécs Civil díját. Nagyon-nagyon boldogok voltunk, és büszkék vagyunk rá! Annyira jól esik számunkra a város elismerése, és az a hatalmas összefogás, ahogy sok ezren szurkoltak nekünk a kampány során, és akik továbbra is itt vannak mellettünk! Hálásan köszönjük!!!

Na de, házfelújítás! Elkezdődött a végtelen mennyiségű logisztika és szervezés, hisz közben az építőipari árak elkezdtek emelkedni a magasba: hogyan lehet egy 15 millió forintos földszinti felújítást 5 millió forintból megoldani? Hát úgy, hogy a számtalan szakember ajánlotta fel ingyen a segítségét, rengeteg anyagfelajánlást kaptunk és a segédmunkások minden esetben az önkénteseink voltak. 11 hónap felújítási munkálat után októberben megtörtént a házavatónk, 2 napig kétszázan ünnepeltük, hogy ez a csoda létrejöhetett. Nagyon keményen megdolgoztunk érte több százan, megérdemeltük az ünneplést! :) 

Viszont nem azért jöttünk létre, hogy házakat vásároljunk és újítsunk fel. Nem lehet elfeledkezni arról, hogy ez a ház azért kell, hogy a munkánkat folytathassuk. Így miközben a házikón dolgoztunk, sem álltunk le a programjainkkal.

1) Kórházlátogatás.

A járvány óta nem vehettünk fel új önkénteseket. Már lehetett látni, hogy ez 2022 nyarán megváltozik, és már nagyon is szükségünk volt újakra, hisz a kórházlátogató létszámunk az elmúlt pár év alatt azért lecsökkent: külföldre költözések, gyermekvállalás, kiégés stb. Az év első felében a kórházi önkéntesekkel készültünk a nyitásra: voltak akik az interjúztatás rejtelmeit tanulták meg, míg mások a mentorkodást, ami mindig nehezebb, mint egy programtartás, hisz nem csak a gyerekekre kell figyelni, de az újoncokat is tanítgatni kell. S bár nyáron még nem sok új önkéntes csatlakozott hozzánk, de ősszel igazán beindultunk, és év végére 23 új önkéntest vettünk fel a már meglévő 13 fő mellé. 

Miközben Pécsen új önkénteseket tanítgattak a mentorok, addig elkezdtük Kaposváron is a mentorfelkészítést. A kaposváriak is sokat jártak Pécsre tanulni, és mi pécsiek is sokat jártunk Kaposvárra képzéseket tartani. Nekünk mindig nagy dilemma, hogy a létszám-növelésre helyezzük a hangsúlyt, és vegyünk fel minél több önkéntest minél gyorsabban; vagy a szakmaiságra, és inkább haladjunk lassan, de olyan önkénteseket vegyünk fel, akik valóban felkészültek a feladatra, és minden gyermekhez tudnak megfelelő érzékenységgel közeledni. Szerencsénkre az egészségügyi személyzet is támogat minket az utóbbiban, ezért van az, hogy bár 150-en is jelentkeztek idén hozzánk kórházi önkéntesnek, mégis nagyon kevesen kerülnek be, és hosszú a várólistánk. Hiszünk abban, hogy a gyermekek érdekét ez szolgálja a legjobban, hisz nem azoknak a gyerekeknek van a legnagyobb szüksége ránk, akik nyitottan és örömmel fogadják a játékra invitálásunkat a kórházban. Hanem azoknak, akik összegubbasztva fekszenek az ágyban, akik félnek, szoronganak, sírnak, akik egyedül vannak, és úgy küldenek el mindenkit melegebb éghajlatra, hogy valójában ölelésre vágynak. Mindig izgalmas dolog megtalálni a kulcsot minden gyerekhez, ezért tanulunk és tanulunk nagyon sokat, hogy rengeteg kulcs legyen a zsebünkben, és azok mellett lehessünk ott, akiknek a legnagyobb szükségük van ránk.

2) Mesefalfestés. A járvány alatt nem festhettünk sehol, így feltorlódtak az addig be nem fejezett festések, és jöttek új kérések is. Idén nagy lelkesedéssel vetettük bele magunkat újból a kórházi dekorációba. A gyermeksebészet ideiglenesen átköltözött a Honvéd kórházba, addig se legyen fehér, ezt gyorsan előre vettük, és ritkásan, de festettünk fel jópár mesefigurát. Minden kórtermet egy másik magyar illusztrátor tervezte, 6 kórtermet, 1 kezelőt, a játszószobás és a teljes folyosót díszítettük fel cuki mesefigurákkal. 

Bár nem egészségügyi intézmény, de nehéz cserben hagyni 3 év alatti épp magukra hagyott gyerkőcöket, így a gyermekotthon apróknak szánt szobája is kidekorálásra került. Befejeztük a szigetvári gyermekosztály korábban fehéren hagyott utolsó kórtermét is, egy szigetvári védőnői szobát, és mivel tisztasági festés volt, a folyosót is újra kezdtük. Ezen kívül megszépült egy kaposvári orvosi-védőnői váró is. Visszamentünk Dombóvárra is, ahol bár a gyermekosztályt korábban kifestettük, de még két felnőtt osztály közösségi terme vissza volt. Azóta az ott dolgozók igénye is megváltozott, és az egész osztályt szeretnék barátságosabbá tenné az öregeknek, akik ott töltik utolsó hónapjaikat. Idén a tervezésig jutottunk el e kapcsán. 

3) Játékkészítés. Tavaly kezdtük el, így ez pusztán egy másfél éves projektünk. Tavaly a kardiológia és a fertőző osztály kapott kincsesládát, idén a gyermeksebészet és a kaposvári osztály is kapott egyet. Jelenleg 4 kincsesláda tartalmát töltjük újra és újra ördöglakatokkal, csendeskönyvekkel, csillagpálcákkal vagy épp rágókával. 37 műhelyen keresztül gyártottuk a játékokat, amiért még egy krónikus beteg gyerkőcnek is ad motivációt bátrabban visszatérni a kórházba a következő vizsgálatra vagy kezelésre. A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem hallgatóival pedig immáron harmadszor dolgoztunk ki közösen játékokat egy kurzus keretében.

Bár a tavalyi évhez kapcsolódik, de idén kaptuk meg a Legjobb Adománygyűjtő Civil Díjat, ami országos elismerés. Számunkra különösen, hisz nagyon kicsi szervezetként kellett összegyűjtenünk a házra 40 milliót, tapasztalatlanul, kapacitás nélkül vágtunk bele a kampányba, de számunkra fontos volt ez az ügy annyira, hogy áldozatokat hozzunk érte. Meglett az eredménye, és mi nagyon hálásak vagyunk annak a több ezer embernek, aki azt mondta, tényleg van annyira fontos ez az ügy, hogy támogassa. Az elismerést is köszönjük!

 Az eredmények mellett ez az év a változások éve is volt számunkra. Hirtelen szakadt a nyakunkba sok munka: a lecsappant kórházlátogató önkéntesek számának növelése, a be nem fejezett falfestések befejezések, a kincsesládák újratöltése és a házfelújítás. A sok feladat mellé viszont nagyon sok önkéntes is kapcsolódott, közel ötszázan segítették idén ezt az ügyet valamely város valamely területén. Nagyon jó érzés megismerni ennyi embert, akiben benne van a tenni akarás egy jobb világért. Ahhoz, hogy ezt a sok önkéntest koordinálni is tudjuk, a munkavállalói létszám is megnőtt, jelenleg 4 részmunkaidős, és 4 főállású dolgozó készíti fel az önkénteseket, szervezi a programokat, és végzi el az adminisztrációs háttérmunkát. Reméljük jövőre is mellettünk lesztek, és a támogatói létszámot is tudjuk hozzá bővíteni. A házfelújítás maradék része... hát, az még a jövő zenéje, hogy oldjuk meg. Egyelőre most csak megállunk egy pillanatra ünnepelni az eddigi eredményeket! :)

Széles Mosolyt, Nagy Nevetést, és Boldog(abb) Új Évet Mindenkinek!

Glória

a nevetnikék vezetője

Hihetetlen, az is idén volt, hogy vártuk, mikor leszünk beoltva. Kórházban dolgozókként a lista legelején szerepeltünk, azon belül viszont leghátul, egy önkéntest a legkönnyebb nélkülözni a gyermekkórházban. Mi csak játszunk, és év elején alig volt kinek. Tartottunk foglalkozást online, szerenádoztunk az ablakok alatt, walkie-talkie-val beszélgettünk a gyerekekkel, ha nem láttuk egymást, annak legalább megvolt a maga varázsa. Mégis szorongató volt a bizonytalanság, nem tudtuk mikor léphetjük át a klinika küszöbét újra. Közben nagyban dolgoztunk a játékkészítő projektünkön. A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem hallgatói által kidolgozott játékokon, és a saját tervezésű, kitalált játékokon egyaránt. Melyik korcsoportnak mit lehet adni, hogyan marad öko, milyen szerszámokat használjunk, hogyan fogják megcsinálni saját kezűleg az önkéntesek, hogy nézzen ki a kincsesláda, mit csinálunk, ha közben valakit baleset ér, hányféle csendeskönyvet lehet elkészíteni, és még számos kérdés megválaszolásán dolgoztunk. Egyszerre volt jó, hogy végre erre van időnk, csendben, nyugalomban kidolgozni a rég áhított projektet, és egyszerre volt ijesztő, hogy nem tudjuk, mikor indulhat el élesben. Közben elvégeztük a pécsi interaktív mesefalon a karbantartásokat, varrtunk szuperhős bábokat, és csendben a Dombóvári Szent Lukács Kórház gyermekosztályának is átadtunk egy golyóslabirintust, ami azóta is a falra függesztve várjuk a legkisebbeket. Bár mesefalat festeni nem lehetett, az átköltöztetett légúti osztály dekorálásában azért részt vettük, üvegmatricákkal, szobatáblákkal, amiket otthonról is megtudtunk tervezni, és átdolgoztuk a mesefalfestő képzésünket. És nagyon vártuk, hogy kibújhassunk a barlangunkból.

S amint kibújtunk, mintha egyszerre pótoltuk volna be azokat az órákat, amiket addig otthon töltöttünk. Pécsen elindulhattak a kórházlátogatások, de ez nem volt elég, mindemellett két gyermektábort szerveztünk, egyet Pécsen, és egyet Kaposváron, csupa olyan gyermeknek, akik más táborba nem tudtak volna eljutni. Bűvészkedtünk, mesét mondtunk, zenéltünk, és rengeteget játszottunk velük a szabadban. Bepillantást nyerhettünk a kis világukba, és amennyire leszívták az energiánkat napközben, úgy töltött fel erővel minket az átélt hét élménye. Egészséges, mozogni, sőt! futni tudó gyerekekkel nagyon más foglalkozni, ezt is megtanultuk. S szívesen átélnénk ezt ezentúl minden évben.

Kaposváron a háziorvosi rendelők mesefalfestése indult útjára, Pécsen pedig a játékkészítések. Hirtelen mindkét városba nagyon sok új önkéntes jelentkezett, aminek nagyon örültünk. Kaposváron a falfestések hangulatába beköltözött valami eddig nem látott varázs, fűszer, vidámság, és csak úgy sodorta a csapatot magával. Pécsen még óvatosan kezdtük el a különböző fák fűrészelését és fúrását, de év végére annyira belejöttünk, hogy három kincsesládát is tele tudtunk tölteni. A Nyár utcai kis helységünk újra megtelt élettel... majd nagyon gyorsan fordult velünk a világ.

Az évek óta tervezett és halogatott kórházi átszervezés idén megvalósul, és hamarosan nekünk is költözni kell, csak nincs hova, mert a másik telephelyen mi már nem fogunk elférni. Ott ültünk az udvaron, csiszoltuk a játékkockákat, és morfondíroztunk azon, milyen megoldási lehetőségeink vannak. Túl sok okos nem jutott eszünkbe, ha a kórházon belül nem kapunk helyet, akkor a kórházzal szemben lévő házra van szükségünk. Gyorsan rákerestünk: egy héttel előtte rakták fel azt a házat, hogy eladó. Tudjuk, a középkorban ezért máglyán égettek volna el minket. Aznap délután megnéztük, másnap már bankokkal tárgyaltunk, majd augusztus 18-án belevágtunk életünk eddigi legnagyobb adománygyűjtő kampányába: összegyűjteni a hitel önrészéhez szükséges 6 millió forintot. Az, hogy három héttel később kiderült, nem kapunk hitelt, és a teljes összeget össze kell gyűjteni, csak kicsit szegte kedvünk: nekünk ezen a házon a létünk múlott, akkor összegyűjtjük most az egészet. 87 nagykövet, 11 híresség, számtalan koncert, rendezvény, jótékonysági licitek, céges kérelmek, sajtómegjelenés... felsorolni is nehéz lenne, mennyi követ mozgattunk meg, még klipet is forgattunk a Welhello átírt számából Apu vedd meg a Bajnok utcai házat címmel, szerencsére nem eredménytelenül. Több ezer segítő szándékú ember adományával 2,5 hónap alatt 41,5 millió forintot sikerült összegyűjteni, így november elején már ki is fizettük a házat, közepén pedig a felújításhoz szükséges bontási folyamatokat is megkezdtük. Ami történt, az egyszerű csoda. Vagy ha nem csodának tekintjük, akkor tökéletes bizonyítéka annak, hogy ha sok jó ember összefog, akkor egészen hihetetlen dolgokra is képesek. S szerencsére a Nevetnikék háza táján rengeteg a jószándékú, segítőkész ember.

A Nevetnikék számokban: 4 háziorvosi rendelő kifestése, 11 híresség kampányolása, 30 kórházlátogató önkéntes mosolya, 42 millió forint összegyűjtése, 50 mesefalfestő önkéntes keze munkája, 87 nagykövet elszántsága, 100 gyermek megnevettetése, 176 játékkészítő önkéntes kitartása, 920 elkészült játék átadása valósult meg 2021-ben.

Köszönjük Nektek!

Luca 5 éve az egyetemet és a nevetnikéket párhuzamosan kezdte el, egy mindenre kíváncsi, mindenre nyitott és mindig megbízható önkéntest nyertünk el vele, ezért nagyon örültünk, amikor elvállalta a táborvezetést is. Ahhoz, hogy a gyerekek egész héten biztonságban érezzék magukat, és visszavágyjanak, kellenek olyan csupaszív, törődő emberek melléjük, mint amilyen Luca is. Mivel a pszichológia szakot befejezte, haza költözik, hogy más minőségben támogassa a továbbiakban a gyermekeket, ennek kapcsán mesélt a tábori élményeiről, arról, mekkora nyomot hagyott az elmúlt év szeparációs helyzete a gyermekek lelkében, és arról, mennyi felkészülés van egy kétórás nevetnikékes foglalkozás mögött. Luca, a nevetnikékhez bármikor visszatérhetsz, ilyen szakembereket mindig tárt karokkal várunk.

Fotó: Ruprech Judit

A Te életed most ért el egy fordulóponthoz. Amikor nem "nevetnikékes" színekben vagy, mivel foglalkozol a hétköznapokban, illetve mik a terveid a következő időszakra?
Az elmúlt években az egyetem padjait koptattam és idén júniusban okleveles pszichológus lettem. Ez tényleg egy fordulópont, jelenleg még kicsit ijesztő is kilépni a nagy betűs Életbe :) Szeptembertől gyermek pszichológusként fogok elhelyezkedni, ez talán az alapítvány munkásságát ismerve nem is olyan meglepő :) Azt hiszem, mindig is tudtam, hogy gyerekekkel szeretnék foglalkozni, talán ez is sodort erre a pályára.


Emlékszel még arra a pillanatra, amikor úgy döntöttél, csatlakozol a nevetnikékhez? Mit vártál az alapítványhoz, és ehhez képest mit kaptál?
5 éve, az egyik legelső egyetemi órámra jött be egy önkéntes új tagokat toborozni és az alapítvány munkájáról mesélni. Úgy emlékszem viszonylag könnyű és gyors döntés volt, mivel még aznap jelentkeztem :) Amire nem számítottam, hogy milyen profi munka is folyik a nevetnikéknél. Már az elején meglepett, hogy ide nem is olyan könnyű bekerülni (persze nem lehetetlen), egyfajta kiváltság nevetnikékes önkéntesnek lenni. Illetve a naiv elképzelésem az volt, hogy csak úgy belibbenünk a kórházi osztályokra és majd lesz ami lesz. Ez abszolút nem így lett :) Ami kívülről talán nem is látszik, hogy mennyi munka van egy kétórás kórházi foglalkozásban. Elsőre az is meglepett, hogy számos képzés és felkészülés áll a háttérben. Ezek után arra sem számítottam, hogy ezek csak elsőre hangzanak ilyen komolynak, ezzel szemben már a foglalkozásokra való felkészülés is egy élmény, mindig rengeteget nevettünk egy-egy felkészülő alkalmon :). Ami még meglepetés volt, hogy milyen elképesztően fel tud tölteni ez az egész, és, hogy a gyerekek is milyen sokat tudnak nekem adni, nem csak én nekik :)

Fotó: Ruprech Judit

Búcsúajándékként vállaltad el a tábort, amiért nagyon hálásak vagyunk. Miben volt ez más, mint a kórházi foglalkozások, vagy más tábori élményed?
Meg kell mondjam, irtó klassz búcsúajándék volt a tábor, amiért én is hálás vagyok :) Talán a legfontosabb újdonság az volt, hogy a kórházban és más táborokban is leginkább beteg gyerekekkel foglalkoztam. Az egészséges gyerekeknek pedig egészen más problémáik és igényeik vannak. Illetve elképesztő volt látni, hogy a Covid miatt a gyerekek mennyire ki vannak éhezve a szociális kapcsolatokra. Már az hatalmas élmény volt nekik, hogy más gyerekek társaságában lehettek. Ami pedig igazán különleges volt, hogy még én is meglepődtem, amikor először megláttam a programrácsot, hogy milyen szuper programok várnak majd a gyerekekre. Úgy gondolom, a gyerekek tökéletesen ki tudtak szakadni a képernyők világából és újra megtapasztalhatták, hogy milyen jó is egymáshoz személyesen kapcsolódni és telefon nélkül közösen játszani.

Melyik volt a tábor legviccesebb pillanata számodra?
Nehéz egyet választani, hiszen rengeteget nevettünk a héten. Egy csomó klassz és vicces játékot játszottunk közösen, illetve elképesztő és hihetetlen, hogy a gyerekek mennyi viccet ismernek és milyen jól el is tudják mesélni ezeket. Számomra talán mégis a legviccesebb pillanat az volt, amikor a körbesúgós játékot játszottuk, aminek az volt a lényege, hogy körben ültünk, egy ember kitalált egy szót vagy mondatot és a szomszédja fülébe súgta, aki tovább súgta az ő szomszédjának és így tovább. Természetesen a súgás miatt voltak félrehallások és így születtek igen vicces végső megoldások mire végig ér a súgás kör. A gyerekek és mi is néha majd ledőltünk a székről a nevetéstől annyira az eredetitől eltérő szavak és mondatok alakultak ki a végére.

Melyik volt a tábor legmeghatóbb pillanata számodra?
Azt gondolom, hogy sok megható pillanat volt, de ha egyet ki kellene választani, akkor a pénteki záró foglalkozást választanám. Itt a gyerekek visszajelzést adhattak nekünk, hogy mi tetszett és mi nem tetszett nekik a héten. Ekkor annyi pozitív érzést és élményt kaptunk vissza a gyerkőcöktől, mint amennyit nem is biztos, hogy kaptak tőlünk egész héten. Az egyik kisfiúnak például ez volt a nyár legjobb hete. Más gyerkőcök ezerszer is újraélték volna ezt a hetet. Több gyerek pedig azt mondta, hogy nagyon remélik, hogy lesz jövőre is tábor, mert ők mindenképpen szeretnének akkor is itt lenni. Ezek a mondatok nagyon jó visszaigazolásai voltak annak, hogy jól csináltuk a „dolgunkat” a héten, és remélhetőleg mindegyik gyerkőc nyara felejthetetlen élményekkel gazdagodott.

Nekünk nagyon fogsz hiányozni, évekig meghatározó tagja voltál a csapatnak, és úgy emlékszem neked is fájó volt beismerni, hogy nem fér bele az idődbe minden. Mit adott neked a nevetnikék, amit magaddal viszel? :)

Ti is nagyon-nagyon fogtok nekem hiányozni! Az az egy vigasztal, hogy biztos vagyok benne, hogy ha bármikor újra Pécsre sodorna a sors Ti visszavártok :) Jól emlékszel, számomra hatalmas küzdelem volt elfogadni, hogy pont az alapítvány, a szívem csücske nem fog beleférni a szürke hétköznapokba. A Covid pedig a visszatérést is lehetetlenné tette az egyetemi éveim alatt. Viszont rengeteg kedves emléket viszek magammal, sok-sok kórházi társasozást, bábozást, kézműveskedést és gyerek mosolyt tudok felidézni. Ezek mind megerősítettek abban, hogy valószínűleg jó pályát választottam és tényleg gyerekek között van a helyem. Végül, de nem utolsó sorban pedig, ahogy már írtam is, az önkéntesek személyében egy olyan támogató csapatot, ha lehet mondani „hátországot” kaptam, ahova nagyon jó tartozni és tudom, vagy legalábbis remélem, hogy bármikor visszatérhetek :)